Telihold

Lehámozom magamról a hagymakarikák peremét, s ahogy a kosárba hullanak a törött mogyoródarabok, a múlt utolsó sóhaja körbetekeri az újságpapírra írt önáltatás félelmeit. Kiürült és megtisztult a pohár, de a felkavart iszapban még ott kergetőznek a halott távolság szűkölő könyörgései. Megérintem a rezgő hold felszínét, s ahogy a tornádó a sziklához csapja megbocsátó szavaimat, térdre roskadva gyulladnak ki körülöttem a büszke fák. Fejemre szóróm a hamuvá érett gyermekség kacagását, és megmártózom a változás feneketlen győzelmében, ami igazságként kígyózik a porban ahova felemelkedtem. Alszanak. Békésen, nyugtalanul, hidegen és vágyakozva fordulnak szembe egymással az arcok jellegtelen mozdulatai. Kérdezek és nem felelnek, pedig csupán bimbózó ifjúságuk reménytelen koldusai egy hintaszék recsegő hangjai között. Ugyanaz a festmény néz rám a vászon üveges szemein keresztül, de a színekben felfedezem a szelídség bohém álarcát, amely már semmit nem követel. Az utcán bolondok sétálnak öltönyben, elegáns ketrecük kulcsait zsebükben cipelve, és megvetően mérik végig a szakadt jelmezben játszadozó bohócok halványodó alakját. A fehér ing mellükre simul, miközben tudják jól, eladták lelküket. A bohócokat nem érdekli, a ködfátyolon keresztül ők a meztelen mindent látják, a pőre életet. Egy öltönyös csontváz oldalba lök, a narancsok szétgurulnak a földön. Mosolygok, tapsolok, megsárgult ruháim ráncai között fehérre mázolom a megviselt képzeletet. Szegény komédiás, boldogságom végtelen.