Különös idegen

A hitetlenség dörömbölt mellkasomon, megfeszítve minden erejét, amivel a porba rántotta meggyőződésem romos falait. Vergődtem, magamban, miközben dúdolgattam egy ismeretlen nótát, melynek kínzó gondolatai előbuggyantak ajkamon. Jobban hittem, mint karonülő csecsemő, aki tapogatva keresi anyja mézédes illatát, s ahogy érzi nyelvén a tej selymes érintését, megnyugodva merül bele a kabát durva rostjaiba. Ébredeztek bennem a menekülő ösztön sejtelmei, de láthatatlan arcod mosolyába kapaszkodtam, s lehajtott fejjel figyeltem a hangyák futkosását lábam alatt. Hordalék nehezült a zaklatott légzésbe, sodródott az árral, amely a távolból kíváncsian integetett felém. Feküdtem, tenyeremben lüktettek a szögek nyomai, s a tüzifa ropogott a mellettem ácsolt kereszt árnyékában. Szürke volt minden, szürke és fekete, de én nem éreztem semmit, csak lábaim jéghideg könyörgése jutott el fülemhez. Fordítva működött az is, amiről nem tudtam, hogy képes a létezésre vagy legalábbis arra, hogy felemelkedjen a valóság peremére. Táncoltak és nevettek a légtornászok, a cirkusz játszott testemen. Kenyér és víz írta felül a szőlő nedvéből kipréselt szomjúság birtokló hatalmát. Megtörten álltak az emberek, remegett az ítélőszék legfelső foka. Feküdtem, már nem figyeltem senkire, csak az egyetlent szólítottam, aztán lehunytam szememet.