Valóságtöredék

Vakolat a váróterem ablakán, ahonnan kívülről szemlélem az üvegen megtapadt kéznyomot és a tükörkép megsértett arcát. Hasonlítanak egymásra, éppen azért mert mindenben különböznek, ami felismerhető a végtelen létezésben. Sóhajok keringenek a fülledt önzés mocsarában, ahonnan nem találnak kiutat, miközben fejük fölött a nyikorgó vágányok sötétben sikoltoznak. Átlátszó igazgyöngy csillogása pattog a légüres vízben, s a felszálló buborékok lassan szétomlanak a gyúlékony hidegben. Tél van, s a forróságban belém karolnak a nyárból itthagyott zsibbadt szívlemezek. Idegen szavak ketrecébe zárkóznak a kopogtató vendégek, de a vonat füstje csípi szememet, s beborítja a terítetlen asztalon heverő mézédes megváltást. Szenvedünk, némán cipelem a vállamon kígyózó embereket, akikkel együtt a föld egyre közelebb kerül, egyre távolabb a kiábrándult vakság drótkötele. Hinta a levegőben, menthetetlenül tekereg a világ sarkaiba ragadt fantáziátlan létige. Elveszett, s a porban kúszva keresik megtört gyerekszemek a tudatlanság kifogyhatatlan poharát. Üres és színtelen. Te adtad, mi adtuk, ők visszaadják kezünkbe. A csapos újratölt,s a bárban lágyan megszólal az életed.