Földi mennyország (Szeretettel Csézynek)

Kislányok üldögéltek fodros ruhában a megkopott mezők sárga bársonyán. Hímzett terítők és paplanok belsejébe szőtt álmok, a vásárban illatozó mézeskalács rohant előre, hogy kinyissa a lakattal őrzött ajtókat, majd csendben visszazárja a megízlelt vallomást. Türelmes dobolás futott végig a pergő idő homokszemein, s a vánszorgó óramutató magával sodorta az alkonyokat és éjszakákat. Korok és stílusok járták táncukat, hol lágyan, hol szenvedélyesen, s ebben az állandó változásban megszilárdult egy aprócska rög, amely kiszakadt a földből, s az ég felé tört. A földre terített szőnyeg durva anyagából lassú mozdulatokkal selyemszalagok indultak útra a négy égtáj felé. Hangtalan vonulás, folyosókon koppanó léptek verték csak fel néha a hangjegyek egymásba kapaszkodó ritmusát. Folyamként zúdultak alá a történések, s a réten üldögélő kislányok egyre fogytak. Őszi levelek borították a parkban árválkodó padokat, csupán a zizegés sodorta tovább az emberi létezés múlhatatlan ábrándjait. Hasonló képek a szobák falán, megszokottá vált ébredés, számtalan érkezés és indulás. A kottalapok egyre gyorsabban peregtek a sarokban heverő terítők között, mialatt türelmesen várták a megcsörrenő kulcsok neszét. Nővé serdült bódító eszmélés kémlelt be az ablakon, s nevetve emelte meg darutollas kalapját. A legelső zár engedett, s a képzelet utat tört magának a fátyollal borított téglafalon át. Ekkor született meg mindaz, amit a jéggé fagyott mezők sem tudtak eltörölni, s a vádló szavak visszapattantak a tükrön. Csak egy álom, mégis valósággal meghintett felhők suhantak át az üresen álló székek fölött. A gyümölcsfák roskadoztak a rájuk rakott tehertől, de büszkén viselték jutalmuk nyomasztó zálogát. Külsőségekkel körbebástyázott érzelmi áradás hozta felszínre a bújkáló lélek sóhaját. A szomszéd szobában a lakat mogorván őrizte titkát, s hátat fordított az első akkord után. A karmester azonban felemelte vezénylőpálcáját, amitől a bénult idegek megmozdultak, és szétfeszítették a rácsok közé zárt szabadságot. Tökéletes szárnycsapásokkal emelkedett levegőbe a csodaszép sólyommadár. Az egyszerűség megkocogtatta a vándorbot érdes vonalát, majd leült egy sziklára, s elővette furulyáját. Játéka felébresztette a kővé dermedt szívek templomát, és beférkőzött a fűszálak között a föld alá. A gőzölgő teák ott sorakoztak egy érinthetetlen világ asztalán. Felnőtté vált gyermeki kacagás, amely testén érzi a hópelyhek simogatását. Évszakok váltották egymást a sorompó mögött, miközben megőrizték a magukból adott eltörölhetetlen balladát. Lírákba rajzolt fantomképek keltek életre az elfordított színpadon. Felkapcsolódtak a lámpák, s a rivaldafényben ott állt egyedül, kezében tartva egy szál fehér orchideát. Emlékekbe csomagolt kifinomultság permetezte szét a zongorán felhangzó érzelmek visszhangját. Megállók tűntek fel a vonat ablakában, majd tovább is robogtak, nem vártak több útitársat. Aztán hirtelen ujjai felfedezték egy másik kéz szorítását. Felcsapott a szenvedély, s a lobogás beterítette az ezüstösen csillogó víztükör rezzenetlen felszínét. A színpadon égnek a lámpák, mialatt a gyereksereg körbeüli a mesekönyv fölé hajló görnyedt hátú anyókát. Könnyek gurulnak végig a kisimult arcon, s a női kézben megremeg a törékeny virág. A homályban felsejlik egy sárga bársonyba burkolt mező, ahol kislányok szövik álmaikat, s kacagásuk végigfut a rezgőnyárfák gerincén. A szél lágyan hintáztatja egy hajlott hátú asszony zsebében megbújó virág mézédes varázslatát.Áll a színpadon, hallgatja a mesét, s a könnyek patakokban csorognak arcán. Néhány szó csupán mely előbuggyan ajkán, de a legszebb ének a remegő kezek alkonyán:„Mama, az orchideák!”