Tündöklés

Az őrület jelei sorban bukkannak fel az aknákkal szabdalt terepen, ahol a szögesdrót láthatatlan karmai tombolva tépik a fejekben gőzölgő érzéketlenséget. Tagadás, öröktől fogva létező küzdelem, amelyben felrobbannak a cserepek, s ahogy a ház maga alá temet, megmártózom a vérvörös szirmok tüskéiben. Elválaszt egy folyosó a belső tenger morajló hullámaitól, de fülemben hallom a lélek nélküli kopogás visszhangját. Álmodozva lebegek a delíriumos csend ébredező ütemében, ami keserűbb mint a citrom íze hólyagos nyelvemen. Az események feltartóztathatatlanul görgetik maguk előtt a végzet jeges illúzióját. Látszattükör peremén masíroznak a buborékokba fújt érzelmek, amelyek fojtogatnak, rám törik az ajtó réseit, és a szálkák csíkosra vasalják a megfeneklett szekér rúdjait. Azt hiszem megöltem, vagy talán megtehettem volna, de gyilkos indulatomban csak kinyitottam előtte az ígéret földjére vezető kaput. Erőtlen gyávaság emészti a döntéseken végigcsorgó kardnyelet, amely már nem vág el semmit, élettelenül csilingel a polcokra rakott játékok karneváljában. Zsenik vigyorognak az egyik sarokban, kezükből potyog a fonnyadt krumpliszem, s ahogy melléjük telepszem, megcsapja orromat a fanyar rekedtség. Összezárva, elkülönülve bolyong a bennem felsikoltó lélek. Elhagytam őrhelyemet, és az úton visszafelé haldokolva lépkedek. Lehajtott fejjel hallgatom végső mondatod, mely ítéletem: Élned kell kisgyerek!