Menyasszonytánc

Rigmusok pattognak a karikagyűrűk fodrain, s a tánckör sarkaiban suhognak a szoknyák, kopognak a csizmatalpak. Értelmetlen ragyogás, hiszen a következő fordulóban ölünkben idegen érzések törik apróra megrágott csontjainkat. Illúzió a tökéletes valótlanság lámpaoszlopain, melyek között szédelegve dülöngélnek a részeg holnapok. Szétdobált cserepek, vihar után megmaradt téglapor, melyet összekentek a játszótéren homokozó felnőtt indulatok. Száll a hinta, a madarak néma begyükbe szorult kavicsokat dobálnak a fákra telepedett nyugalom harmatcseppjei közé. Az utca túloldalán seprűnyélen cipelik a forró kenyeret, ami kemencébe bújt ördögök tüzén perzselte ízessé a csillapíthatatlan falánkságot. Mámor akasztja kötényünkbe hízelgő szerelmét, mely látszatként tompa puffanással vegyül a díszes oklevelek karcsú hajlatába. Tömjén és bor csorognak az asztalok fából faragott mutatványosain, akik kedélyesen hajolnak meg a láthatatlan tömeg előtt. Megcsörren a pénz, és abban a pillanatban kóbor kutyaként nyüszítenek az előmerészkedő trónkövetelők. Eszetlen harmónia sírdogál hátam mögött, s ahogy oldalba bököm, gyökeret ver a megtört síneken. A mozdony sípol, először halkan, aztán egyre erőteljesebben, míg fuldokló rohama nyomán robogunk lefelé a lejtőn. Vesztesek, örökké vesztesek ünneplik győzelmük silány mérlegét megcsonkított testük felett. Lebegek. Megszültél kitaszított Istenem.