Portré

Változó felhők között lépdelünk, melyek súlya alatt lebegnek a láthatatlan idegenek. Vállamra terítik a fehér lepedőt, ami nevetve simul ránctalan bőrömhöz, miközben fogod kezedet. Létező lüktetés folyja körbe a tájakba égetett valóság apró homokszemcséit. Lépkedünk, szárnyalunk, a mélyből magasba, magasból mélybe érkeznek halvány kiáltásaink. Szürke sejtelem lopózik be szobáink ablakán, ahol édesanyák ringatják álomba emlékük füstjéből szőtt reményeiket.Dohányillat mossa tisztára szemünkből a megragadt éveket, és gyermeki bájával hátára veszi a csomagot, amit az asztalra készített. Nincs zene, csendben masíroznak a számkivetett gondolatok, melyekre már senki nem tart igényt. Kopott hegedű mellett ülnek vak kísértetek, s a háttérből szótlanul figyelem a vonók légies mozgását, melyek nem érintik a két világ között ragadt fényeket. Haldoklik a végzet, ünnepélyes mozdulatai érdektelenül hullanak a semmibe. Hátat fordítunk önmagunk tükörképeinek, de a falakon felkúsznak a pontokból szőtt jellemek. Kereslek, keresem a magamból adott mindent, amely élettelenül terül szét a tiszta vászon színeiben. Szeretem a múló eső koppanását az utcaköveken. Szeretem, szereted. A lepedő betakarja szívemet.