Kórterem

Megvalósíthatatlan világ, melyben teret nyer a hódítók akarata, akik vasláncaikat csörgetve térdre kényszerítik a hallgatag értelmet. A vaku szemedbe villan, ami után különlegesnek látod az egyszerűség fátylába burkolt végzetet, és ijedt gyerekként lapulsz meg egy korhadt fatörzs tövében. Árnyak a ködben, megragadnak, el nem eresztenek, s ahogy szememet lecsukva magammal vonszolom fáradt érzékeimet, rám nehezedik egy élettelen test. A cipzár szorul, hiába rángatom, tépem-szaggatom, eggyé válik képzeletemben megfogalmazott lényeddel, akitől nem szabadulok már sosem. Rekedt üvöltés az őrület küszöbén, alámerülni a jéghideg vízben, melyben fuldokolva kergetőznek a halakon megrepedt pikkelyek. Felbomlott az egységbe vetett rend, az ostor csíkot húz gyenge államon, s ebben a láthatatlan forradásban lüktetnek a kérdések. Börtönöm az érzelem, s egyben szabadságom ablaka, ahonnan a sötétbe látok, és a sötétből kimászva megalvadt fénycseppek folynak szét a köveken. Gyufaszál széttörött kupacaiban feszül a tövisből letépett vérvörös kegyelem. Kiutam a meglelt borzalom sikolyában bolyongva süllyed egyre lejjebb és lejjebb. Gyöngyhalász meríti agyagos kacaját csontjaim zörgésébe, így tisztul a bűnös ártatlanság. Vétkezem, szüntelenül tömöm magamba sárból formált emberségemet, ami semmi más, csak mindenem. Igen, ez már sokkal több, gyűlölet. Szeretlek nincstelen.