Vihar

Kezelhetetlen. Eltépett sorsjegyek hevernek a villamos padlóján, s ahogy koszos kezek érte nyúlnak, a temető mellett felébrednek a sápadt kísértetek. Összekoccannak fogaik a dermedt éjszaka lágy ölében, ahol a fakeretek kilépnek önmaguk bűvköréből a rejtjeles kövekre. Kopog és zörget, a kulcs megakad a zárban, melyen tonnás lakatok kapaszkodnak a megnyúlt felhők széleibe. Fényképek repkednek körülöttem, kavarognak, hátat fordítanak, majd újra előre, kacarászva botlani meg saját létezésük gyökereiben. Felemel az alattam elszáguldó könnycseppek tengere, amelyen ezernyi fénypont lapátja hajlik és feszül a függőleges léceken. Nem láttam még ilyennek, nem éreztem ennyire büszkének, ahogy átölelve betakar sötét kezeivel. Vele akarok menni, hagyom hogy égesse bőrömet, hiszen a beszippantott illattal együtt megolvadnak bennem a tiltott villámok, és rombolva építenek. Csenget a villamos, a szél kifújja a kezekben tartott újságpapírok széttépett híreit. Lényegtelen sorok, szövegek, halott hieroglifák a villámok hátán. Futok veletek, és kacagva ölelem a szétfoszló vágyakat, melyek szomorúan peregnek le arcomon. Felépül egy új templom az elhagyott szigeten.