Semmiből semmibe

Jelentéktelen egybeolvadás a megközelíthetetlen idő misztikus bűvöletében, ahol megszűnnek a határok, melyek vasmarokkal szorították a létezés nevetséges szappanbuborékait. A fa lombkoronája kinyúl a testekből szőtt lámpaoszlopok rácsain keresztül, meghajlítja a földre szórt kenyérdarabok töretlen hátát, mialatt idegen léptekkel tapos az érzéketlen változás mosolyán. Absztrakt harmónia lengeti felé bekötött karját, melyen keresztül a piros sejtelem átüti a folttalan tudatlanság leheletvékony falát. Versengő tétovaság kosarai sorakoznak a színtelenre festett rét elmosódott révületében, és a körök szélein terméketlen gyökerek kúsznak a szabadság illúziója után. Bukott értéktelenség, amit magára terít a hűtlen szerető, kinek sebeit nem takarja többé a félig égett gyufaszál. Önmagába süllyed a visszatérő óriás, ahonnan láthatja a ködoszlopok csíkjain felbukkanó óramutató hangos kattanását. Terv nélküli rohanás a sötétből sötétre kívánkozó éjszaka szárnyai alatt, amely a következő sarkon gyilkos dühében megfojtja a derengő ébredés ijedt némaságát. Nesztelen másznak ajkainkra a megrajzolt jellemek, melyek köré bástyát emelt a múló emlékezet. Fekszenek. Egymáson fekszenek. Mindegyik arctalan, mindegyik végtelen. Az összes gyermekem.