Kódolatlan igazság

Kisimult ténykedésbe rejtem a szökőkút vízcseppjeit, melyek érintetlenül kúsznak fel a homlokom összeborzolt ráncain. Szükségtelen rombolás vetíti a mozivászonra vöröslő álmait, amelyek átváltoztatják a békés szimfóniát. Ölelések közepén mosolyognak a szakadt zongorák, s ahogy hamisan nyikorog a padló, megkérdőjeleződik a színtelen normalitás. Mindenben ott lappang a többség nyomora az egyéniség hajnalán, amikor felnyitjuk a lakatba ragadt félhomályt, és magunkhoz szorítjuk a haldoklók szabaduló sóhaját. A hálóból szőtt erőtlenség szögei falhoz vágják a dermedt kalapácsot, ami remegve vájja az alagút ormótlan bejáratát. Parancsszóra mozdulnak a gombolyag köré tekert választások, remélve az elhagyatottság társra vágyó érintését, ám az üvegbe szorult pillangó kóvályogva borul megcsonkított függönye mögé. Elárult józanság terpeszkedik a zsúfolt szoba dobozaiban, miközben a ragasztó maró szaga kaparja a börtönablakok rozsdás dallamát. Elvesztett hűtlenség, amiben rám talált a kegyelemből megmaradt ígéret, s ahogy lábam a puha szőnyeg belsejébe tapossa kéretlen indulóját, megpihen odakint az őszi körforgás. Árva mondatok belőled, sárguló kacagás. A feladó eltűnt a boríték hófehér talapzatán.