Anyagtalan szerelem

Mérlegen egyensúlyoznak a süket törekvések, kibillentve csillagokra szórt hamvaikat. Ahogy földre pottyannak a porrá zúzott homokszemek, a vékony hálók megfeszülnek a rájuk nehezedő súlytól, s összebújva himbálóznak a szakadék felett. Ősi rajzok a sziklafalon, ahol eltűnnek a vörösre sebzett szemek, a lándzsák hegyére tűzött skarlátbetűk. Lányregények hajolnak párnájuk tompa csendjébe, hogy belezokogják felépített légváruk omladozó tornyait. Dámák és hercegek álarca mögött lopakodnak a megkísértett éjszakák, amíg ki nem fakulnak a rongyosra mosott blúzok és ingek. A tükör hazudott, s a ráncokban végződő könyörgés fáradtan olvassa az utolsó sorokat. Kiásott fényképalbum mellett üldögélnek az arcukat kereső árva gyerekek. Körök és négyzetek közé szorított útvesztő, melynek metszéspontja a függöny mögé vezet. Cipelem a zsebembe rakott köveket. A megszokás régóta elhagyott, beszélgetéseink nem szóltak semmiről, csupán idegenül  nyugtáztam az ismétlődő esküt. Csak velem, csak nélkülem. Vesztettél, s ahogy győztes serlegedet magasba tartod, már semmire nem emlékszel. Tűnődés egy számkivetett alkonyon. Megbillen a háló, s a mélybe taszítja mámoros tekinteted. Megmenthetnélek, de csak nézem, ahogy a habok elnyelik a megjósolt színeket. Kilépek a közönybe zárt festményből, kattan a zár. Utánad megyek.