Mozgólépcső

Vonatsíneken ragadt álmok, melyekről lekoptak a rájuk aggatott díszek, s kopáran fénylettek a lélektelen ablakok homályában. A jegypénztárak üresen tornyosultak a kihalt pályaudvar előtt, mintha el akarnák rejteni a képekbe vesző hangulatot. Letépett plakátok zörögtek a kivilágítatlan padok alatt, s ahogy a távolban elsuhant egy autó, riadtan menekültek elhagyott fekhelyük magányába. Hajléktalanok imbolygó alakja állta útjukat, mialatt a telefonfülke ajtaja magához ölelte a poharakból kiömlő keserű könnyeket. Elfolyt vallomások baktatnak egymás mögött, kutatva múltban ragadt vádjaikat. Megbomlott szárnyak, melyek az értelem hamvai fölött köröznek, s keselyűként csapnak le a megváltó kezekre. Lakatok nélkül élnek itt az őrültek. Elfúló hangon dadogják bele a szétpukkadt buborék cseppjeibe maradék lényük foszlányait. Kezemet összekulcsolom, megtámasztom államat, s figyelem ahogy a tántorgó elveszettség megpihen a járdán. Emberek voltak az ablakban mielőtt a mentőautó szirénája elsuhant a fülem mellett. Furcsán néztek rám, s ahogy kitisztult az ég, egyre távolabbról láttam a kezükön végigfutó ereket. Szerettem a színeket. A piros mindig nevetve szaladt felém, s én kétkedve fogadtam a felém áradó szeretetet. Most itt ül velem, befedi arcomat, az életnek hitt légteret. Kiabálnak azok a furcsa, idegen emberek. Taszítanak. A halálról beszélnek, miközben mosolyogva figyelem a szemük sarkában megbújó ráncokat. Valami sípol, hosszan, egyenletesen. Kiharcolt győzelem.