Korok és szellemek

Nyárba fordultak az átírt fejezetek. Különös találkozások rajzolódtak ki az éjszakai séták árnyai között. A rideg falakhoz simulva értek össze a remegő kezek, hogy aztán egy hangtalan keringő erejéig egybeforrjanak a lázas tekintetek. Régen mozivásznak álltak a terítetlen asztalok mögött, a háttérben eltűntek a valósnak hitt életek, s a csend magába zárta a magányos lépteket. Ma már vidáman koccannak egymáshoz a félig töltött poharak, s a bálteremben összebújnak a végtelen szenvedélyek. Egyetlen forduló azonban egymás mellé sodorja az ismeretlen arcokat, amelyek bizonytalanul kezdenek mozogni a jól ismert zene ritmusára. Elcserélt vallomás, zavart boldogság, s mindeközben a megszokott módon indulnak az esték és reggelek. Leülök a zongora mellé, s figyelem, ahogy a bárpultnál magasba szállnak a füstkarikák. Felbontatlan jellemek, levegőbe karcolt hangjegyek, melyek jelentése magában hordozza a szivárványra festett színeket. Vállamra teszi két kezét az elhagyott nyugalom, s lágyan végigfuttatja ujjait a megkopott éveken. Lassan szétpukkannak a buborékok, s helyükre nem költözik vissza senki. Kiürül a bálterem; még látom a levetett ruhákat, az ottfelejtett jelmezeket. Mosolyt csal arcomra a megtört értelem, a szabadság széttöri rácsait, s leül mellém az ócska kis székre. Egymást nézzük, miközben a csapos unottan törölgeti a pulton ragadt sérelmeket. Már nincs kinek játszani, az érzelmek autókba szálltak, s egy gyors kézlegyintéssel eltűntek a holdra írt fényekben. Megrázom fejemet, s tekintetem a földre téved. Azt hiszem kinőttem a magammal hurcolt érveket. A hallgatás meghajol az eszmélés előtt, s felcsendül egy ismeretlen dal az álmokba zárt emlékeken.