Üstökös az égen

Ismeretlenül bukkant fel alakja, de egy pillanatra megláttam a szemében bújkáló fojtott zokogást. Az érzékeny húrok kérges rétegbe csomagolták a messzeségbe tűnő évek bánatát. Állandóan beszélt, s nyitott ajkai között ott lapult a féltett némaság. Erősnek látszott, felhúzott álarca mögül néha pillantott ki csupán, aztán gyorsan visszazárta rácsa ablakát. Nem fogadta el a változásban rejlő megújulást, inkább magára rántotta a megharcolt fáradtság magányát. Lázadásom felemésztett minden hidat, amelyen egymáshoz közelített két külön világ. A darabok fejemre hullottak, s ahogy elsüllyedt az utolsó korhadt  fatuskó, megláttam partra vonszolt mosolyát. Könyörgött, hogy tűnjek el, s a döbbent fájdalom belém vájta méregfogát. Önpusztítás söpört végig a kopár álmokon, de újra és újra megkapaszkodott egy repedt szikla tövében.  Éjszakánként kezeim összekulcsolva zokogták a belém égett ima lágy sorait. Reméltem, hogy a sápadt holdfény csíkjain majd hazatalál. Nem láttam többé, csak a bennem kavargó hullámok mosták szét lábnyomait. Nem sokkal később hallottam valamit, s a forró betonon koppant a nevetés őszinte mozdulata. Távolról szólt, nagyon távolról, mégis éreztem ahogy apa és fia keze láthatatlanul összeér. Elkezdtek gyógyulni a sebek, amit magukban hordoztak éveken át. A megtalált gyermek boldogan dobta feléjük pöttyös labdáját. A tenger még egyszer, utoljára felmorajlott, s a homokba szórta hűtlen csillagom hazatérő sóhaját.