Tánclépések

Céltalan bolyongók szállták meg az útszélen hagyott sátrakat. Számtalan idegen név között az enyém volt a legridegebb a foltozott világban. Fütyörészve áztattam vízbe sokat látott ingedet, s ahogy pillantásom a hullámok selymére esett, megcsillant egy törött szalmaszál tükörképe. Őszbe hajlottak a levelek, miközben nevemet kiáltották a nyírfák árnyékába menekülő mókusok. Apró lábakon osont el mellettem a feltámadt szenvedély, s ráncos kezeivel végigsimította arcomat. Érintése nyomán felemelték fejüket a megperzselt virágszirmok, és beleolvadtak a színekkel átszőtt képzelet otthonába. A vándorok szomorú sóhaja könnyeket csalt a korhadt fatörzs szemébe, miközben a távolból figyeltem a meggörnyedt valóság romjain üldögélő alakokat. Egyszerű boldogság csókolta vállamra múlhatatlan bélyegét, s a feladott terhek hátat fordítottak a romlásnak. Egy törött szárnyú kismadár tipegett elém, s bánatos tekintete megmozdította a kövek alá szorult kedves emlékeket. Szálltak a papírlapok ahogy tenyerembe vettem a tollakba rejtőző lélegzetet, és egymáshoz értek a keringőbe feledkezett életek. Álltam a parton, kezemben a frissen mosott inggel, melynek illatát szívembe hordta a vágyakozó elengedés. A sátrakban kacagtak a szegénység gyermekei. Tudtam, hogy választásom ölelő karjaiban alszom el. A holdfény felkúszott fáradt arcomra, s megkapaszkodott összekócolt hajfürtjeimben. Hátam mögött csobbanást hallottam. Meg sem fordultam, s te rám terítetted felhőtlen lelkedet.