Árnyék a fa tetején

Megmagyarázhatatlan kötelék volt elválásukban, melyben forrón koppantak a maguk köré tekert érzelmek. A női szemek, amelyek a láthatatlan falakon keresztül is tisztán értették a repedések sóhaját, hirtelen elhomályosultak, s esőfüggönyt bocsátottak a szomjazó földre. Nem keresték többet a járatlan utak sűrűjében megbújó kacagást, ahol senki nem lelt rájuk, míg rejtekük mélyéről hamisan pislogtak a mellettük elhaladó emberekre. Összedőltek a házak, melyek között gyakran kergették a kóbor országból hozzájuk szegődött mesés alakokat. A porrá hulló álmok közepén egy hatalmas kerítés törölte simára a levegőben keringő mondatok selymes érintését. A női arc mosolya fakón tükrözte vissza az egymás karjában hagyott illatokat. Vezekelt a megbocsátás szőnyegén egy remegő férfikéz, s lehajtott fején az ősz hajszálak nyughatatlanul törtek az ég felé. Leszakított virágszálak hevertek a földön szanaszét, beborítva a sírkő fedelét. Évtelen magány gyötörte a csatamezőt megjárt vadság szelíd fohászát. Visszatért, hogy feladja gyengesége erejét. Nem szólt semmit, s a kíváncsi gyerekszemek bűvölten hallgatták végtelen történetét.