Pirkadat

Balladai hősök vonulnak a fülledt körúton, s ahogy elhaladnak a romos épületek előtt, megelevenednek a leheletvékony papírtekercsek. Mindent megírtak már láthatatlan tintával azok, akiket valamikor belöktek egy ajtón, amely alatt nem szűrődött ki a fény. A szemekbe fújt porfelhő eltakarta a láncon függő kulcsokat, s vakon zörögtek a mélybe hulló dallamok. Felálltak a bérelt székekről a meghívott vendégek, s az üres színpad sötétbe burkolózott. Gyertyacsonk égette jelét a hímzett párnába, s ahogy a cérnaszál villámgyorsan eltűnt a semmiben, hamu hullott a kopaszra nyírt fejekre. Kezdők és haladók taposták egymást halálra, hogy bejussanak a soha többé termek belsejébe. Ellopott percek mögött gúnyosan kacagtak a megélt pillanatok, s ahogy a tükörben megcsillant a repedés, vasmarokkal kapaszkodtak a legyőzött fájdalom gyökerébe. Az elmúlás visszatért, s minden jéggé dermedten lebegett a csillár körül. Abszurd félhomály, melynek függönyén megtapadt a cigarettafüst, miközben ontotta magából a szűkre szabott gondolat moraját. Céltalan kavalkád közepén zavartan ülök, s hagyom áradni a szétrobbant lélegzést. Csitul a dobogás, már alig hallom. Végül megpihen mellettem a vágyakba szőtt ébredés.