Távolságtartásba merülő emberi kapcsolatok között bolyongok egy megrepedt sziklafalon. Búcsúszimfónia foszlányai szűrődnek ki a barlang szájából, s a göröngyös utazás szekerei lelassítják lépteiket. Eltévedt karaván veri fel sátrát, s ahogy a meleg esőcseppek végigperegnek a lyukas szöveten, megmozdulnak a gyökeret vert kavicsok. Kiszakadt ábrándok sírása hasít fülembe, s ahogy a nap lebukik az égről, magával ragadja árnyékait. A sivatag közepén elszáradt létezés érinti meg arcomat, s mozdulatai gépiesen haladnak a bölcsek temetője felé. Bolondok reszketnek a málló kövek mögé bújva, s kezüket összekulcsolva merednek a magas semmibe. Zúgás választja ketté a fejemben tomboló végzetet, majd ahogy a patak visszatér medrébe, gyengéden átölel, s ringatózva felejtkezem a hűs emlékezés karjaiba. Aztán egyet döccen a mozdulatlan szekér, felébredek. A porban hasalva szemem a távolba réved, miközben egy kígyó kúszik végig láztól égő testemen. Méregtelen harapás oltja ki a benne dúló reményeket. Magamra terítem homokból szőtt köntösömet, s a fáradtságtól álomba szenderülök. Látomások, melyben kenyeret ropogtatnak csont nélküli kezek, s ahol szomjazó ajkak szélén csorog végig a meghálált érzelem. Szenvedők egy parttalan szigeten. A zene szól, s én örökre itt vagyok veletek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése