Lencsék

Elnyomott fájdalmak keringenek a fullasztó homályban, s apró szemeik fürkészve kutatják a menekülő végzetet. Egyetlen hátizsákban elférnek az alkotásra szánt törött üvegcserepek. Kiömlött kávéfoltok jelzik az utolsó mozdulat hirtelen törekvéseit. Harag és falnak ütköző bátortalan közeledés, amely visszhang nélkül mászik át a küszöb felett. Fáradtan dőlök a színes kanapé bársonyára, miközben földre gurulnak a rizsszemek. Éheznek és fáznak szívemben a megterített fekhelyek, s ahogy megmozdulnak a rongyosra fakult képzelet démonai, melletted döntök, s indulok ellened. Jeleket vártam sokáig, de nem hallottam meg a nesztelen kopogást, amely türelmesen várakozott a zárt ajtók előtt. Útravaló a semmibe. Záporoznak fejemre a kavicsok, ahogy haladok előre a tömegben. Megvetés és gúny kíséri lépteimet, s a felszakadt partvonalon özönlenek ismerősök és idegenek. A távolság roskadó falain meglátom arcomat, s a mellettem ülő vaksötét köpenyét rémülten rántom le hátamról, égeti bőrömet. Elmegyek, s ebben a távozásban végre felsír a szabadság. Nem vagyok, de végre létezem.