Árvák szigete

A hinta megállt a levegőben. A felhőkbe vesző kékség végigfolyt törött derekán, s ahogy megreccsent a kötél, hatalmas robajjal dőlt össze a bizonytalan alapokon nyugvó ház. A repedéseken keresztül apró gyerekkezek kutatták a világosságba vesző reményt, s ijedt suttogásuk megkocogtatta a pókhálóval benőtt ablakot. Leültem a stégre, s figyeltem a hullámok fodrait, amint egymást felváltva nyaldossák a partra vonszolt csónak láncait. A festett fadarabok között felbukkant néha egy múltba vesző árny, majd szomorú tekintettel átsétált az ismeretlen kapuján. Talán engem nézett mindegyik, talán csak furcsa délibábok játszottak csalóka játékot. Kislány szaladt el mellettem, akinek a hajából vízbe hullt egy fehér rózsabimbó. A lágy virág érintése nyomán felcsaptak a hullámok, s beborították összekulcsolt lábaim koszos saruját. Hívott egy vágy, s nem tudtam feltépni a képzelet rozsdás kilincsét. Viharfelhők gyülekeztek a kihalt falakon, de már nem hallottam semmit, csak a ködökbe vesző tompa morajlást. A hinta megmozdult, s fájdalmas zokogása eszembe juttatta a kinyújtott kezeket, amelyek belém kapaszkodva indultak el a létrán. Sehol nincsenek már, mégis mindegyik ölembe hajtja fejét, s egyetlen vigasztaló szóra vár. A villám belekarcolja a rozzant stégbe halhatatlan mondatát. Idelent és odaát.