Szerepcsere

Nehezen születnek újjá a belassult formák és gondolatok. Ahogy megfordítom a gömböt fejem felett, a mennyezeten végigszalad egy hajszálvékony repedés. Szemmel szinte alig látható, de már ott lapul benne a felismerhetetlen tagadás, a létezésbe burkolt szétesés. Hiányzik a felszínen megpihenő ecsetvonások puha melege, amely átjárja a kietlen lélek mocsarait. Tenyeremben hevernek a súlytalan ábrándok, de mielőtt közelükbe férkőzhetnék, bebábozódnak, magukba zárva az elveszett éveket. Megcímkézett tárgyak, melyekről már azt sem lehet tudni kinek az arcát olvasztotta bele a pontokból szőtt holdvilágba. A halhatatlanok csarnokában mozognak a láncra fűzött verssorok. Madarak repülnek az ablakon benyúló ágakra, s apró lábaikon egyensúlyozva áttipegnek a jövőbe. Összhang egy elfelejtett világ közepén, ahol az élmezőny hangjai felsértik a kockakövekre vésett kalapácsütések nyomait. Járatlan utakon érkezett látogatók törlik meg lábukat a foltos szőnyegben, majd átmasíroznak a lehetséges létezés termeibe. Vásznak, ajtók és kiürült keretek közé szorított fojtó szag terjeng a levegőben. Vétkezett. A feloldozás gúnyosan rántja meg a fonálból szőtt zsineget. Bűnök és vágyak. Kezemben lapulnak a kis hercegek. Sziszeg a gőg, s a homokba roskadnak az elhalt babszemek.