Önarckép

Sejtelmesen kacsint rám a hold, miközben lágy zeneszó kúszik végig sötét szobám falán. Novellák borítják ágyamat, megszámlálhatatlan történet, sors nélküli gondolatok, ezerszer átrágott fejezetek, melyek mögött ott lapul a bizonytalan kiút. Nemrég találkoztam önmagammal, véletlenül futottunk össze egy koszos aluljáró magányában. Megdöbbenve álltam az átlátszó fátyolban, mialatt köszönés nélkül megragadtam saját kezemet. A kettétört mézeskalács darabjai földre hulltak, de nem volt erőm, hogy lehajoljak. Hallottam a koppanó lépteket, de nem láttam amikor elsétált mellettem. Csendben, szavak nélkül távozott. Most itt ülök a papírlapokba merülve, s ahogy a hold alakja elmosódik a felhők között, megelevenednek a fekete tintával megrajzolt mondatok. A borospohárban lassan lélegeznek a buborékok, s igyekeznek a felszínre jutni, hogy kilássanak az üveg mögé zárt világból. Hátradőlve figyelem az égen kettészelt holnapot, melynek egyik felén lyukak tátonganak, talán éppen a benne tomboló kínzó szomjúság tanúi. A másik oldalból nem látok semmit, eltakarják a köré font ölelő karok. Szokatlan érzés vándorol végig a puha takarón, s ahogy megérinti vállamat, rám törnek az elhagyott hangulatok. Megteremtelek az ablakon benyúló múlt foszlányaiból, s a lágy zenére újra látom tökéletes arcodon felejtett mosolyom. Találkozunk. Búcsúzom.