Kódolatlan igazság

Kisimult ténykedésbe rejtem a szökőkút vízcseppjeit, melyek érintetlenül kúsznak fel a homlokom összeborzolt ráncain. Szükségtelen rombolás vetíti a mozivászonra vöröslő álmait, amelyek átváltoztatják a békés szimfóniát. Ölelések közepén mosolyognak a szakadt zongorák, s ahogy hamisan nyikorog a padló, megkérdőjeleződik a színtelen normalitás. Mindenben ott lappang a többség nyomora az egyéniség hajnalán, amikor felnyitjuk a lakatba ragadt félhomályt, és magunkhoz szorítjuk a haldoklók szabaduló sóhaját. A hálóból szőtt erőtlenség szögei falhoz vágják a dermedt kalapácsot, ami remegve vájja az alagút ormótlan bejáratát. Parancsszóra mozdulnak a gombolyag köré tekert választások, remélve az elhagyatottság társra vágyó érintését, ám az üvegbe szorult pillangó kóvályogva borul megcsonkított függönye mögé. Elárult józanság terpeszkedik a zsúfolt szoba dobozaiban, miközben a ragasztó maró szaga kaparja a börtönablakok rozsdás dallamát. Elvesztett hűtlenség, amiben rám talált a kegyelemből megmaradt ígéret, s ahogy lábam a puha szőnyeg belsejébe tapossa kéretlen indulóját, megpihen odakint az őszi körforgás. Árva mondatok belőled, sárguló kacagás. A feladó eltűnt a boríték hófehér talapzatán.

Független vonalak

Kibontakozó sejtelem a mély fuvolaszó rezzenéstelen papírhalmazán, amely mögött a csigaházak törött héjai sorban bontogatják nyíló szárnyaikat. Kegyetlen harcok az időtlen légvárak púpos tornyain, ahonnan a felhőtlen kilátás eltakarja a száraz kortyok enyhítő simogatását. Fedetlen fővel lengeti kalapját a búcsúzó nyár, miközben a porba karcolja megtört ifjúsága lelkesítő sóhaját. Váltakozva pillantom meg a jellemtelen mulandóság kőtáblára vésett figyelmeztetését, ami átnyúlik a háztetők ropogó dacosságán, s ahogy a búgócsiga álomra hajtja fejét, megszűnik a légmozgás. Nyitott szobák között haladnak a ruhátlan pillanatok, melyekből félve rejtjük kötényünk zsebébe a láthatatlan örökkévalóságot. Jégcsapok olvadnak a plafonon, ahol egy törött lábú kismadár zsákjába gyűjti a kockára fagyott harmónia forró ökölcsapásait. Kegyvesztett remények rohangálnak körülöttem, akár a szabadságot először felfedező kisgyerek, aki a mindenből kovácsolja össze az alig forgó biciklikereket. Dereng fölöttem az álmosító lámpafény, ahogy szememből kifogynak a csillagpontok, melyek magukra húzzák az átlátszó illúziók ócska köpenyét. Leesik a korona, amit ráraktak a polcokon heverő könyvek tetejére, s földet érve parányi széndarabok szántják simára a megmunkálatlan hiedelmek rozoga kapuját. Zabolázatlan lázadás. A láthatár belefolyik a hömpölygő forrás hullámaiba, aztán semmivé foszlik. A gömbölyű végre felismeri önmagát. Alszunk, s ágyunk alatt megfordul a világ.

Altató

Felhőtiprás a burkolatlan lépcsők meredek kapaszkodóján, ahonnan józanul figyelnek a tépett szárnyú angyalok. Barázdák szántják simára a kezeken átszúrt szögek nyomát, amelyből vértelen könnycseppek másznak a fényre, hogy megfürödjenek az emlékezés viharvert köpenyén. Átformált mennyország kövei tapadnak a földön maradt illúziók morzsáihoz, amit a bolond csodálkozás ölébe rejt, hogy láthatatlan érzelmei függönyt húzzanak a világok határán. Tornácon végigfutó merengés borzolja idegeidet, mely lassú tánccal közeledik a homlokod közepén rejtőző vonal forró lüktetéséhez. Érintetlen pillanat, amiben egyesül a szótlanul ígért felejtés a hazavágyók keserves panaszával, akik az árokparton ülve majszolják az elszáradt kenyeret. Valamikor derengett a borzalmak csatájában megszült szemfedél, de ma üresen áll a temetetlen sír fölött a zörgő nyárfa megsárgult levele. Elmentek, ahogy a rácson belopózó remény omlik szét a falak repedéseiben. Féltenek. Ismeretlen az aggódó szeretet lámpását felszító öregúr remegő ujja, mely rángatja szalmaszál hitemet. Vágyakozó szenvedély formálja a lehetetlen cselevés rugóit, aztán elpihen az értelem. Nincs zaj, köd szitál magamban, nélkülem.

Semmiből semmibe

Jelentéktelen egybeolvadás a megközelíthetetlen idő misztikus bűvöletében, ahol megszűnnek a határok, melyek vasmarokkal szorították a létezés nevetséges szappanbuborékait. A fa lombkoronája kinyúl a testekből szőtt lámpaoszlopok rácsain keresztül, meghajlítja a földre szórt kenyérdarabok töretlen hátát, mialatt idegen léptekkel tapos az érzéketlen változás mosolyán. Absztrakt harmónia lengeti felé bekötött karját, melyen keresztül a piros sejtelem átüti a folttalan tudatlanság leheletvékony falát. Versengő tétovaság kosarai sorakoznak a színtelenre festett rét elmosódott révületében, és a körök szélein terméketlen gyökerek kúsznak a szabadság illúziója után. Bukott értéktelenség, amit magára terít a hűtlen szerető, kinek sebeit nem takarja többé a félig égett gyufaszál. Önmagába süllyed a visszatérő óriás, ahonnan láthatja a ködoszlopok csíkjain felbukkanó óramutató hangos kattanását. Terv nélküli rohanás a sötétből sötétre kívánkozó éjszaka szárnyai alatt, amely a következő sarkon gyilkos dühében megfojtja a derengő ébredés ijedt némaságát. Nesztelen másznak ajkainkra a megrajzolt jellemek, melyek köré bástyát emelt a múló emlékezet. Fekszenek. Egymáson fekszenek. Mindegyik arctalan, mindegyik végtelen. Az összes gyermekem.

Menyasszonytánc

Rigmusok pattognak a karikagyűrűk fodrain, s a tánckör sarkaiban suhognak a szoknyák, kopognak a csizmatalpak. Értelmetlen ragyogás, hiszen a következő fordulóban ölünkben idegen érzések törik apróra megrágott csontjainkat. Illúzió a tökéletes valótlanság lámpaoszlopain, melyek között szédelegve dülöngélnek a részeg holnapok. Szétdobált cserepek, vihar után megmaradt téglapor, melyet összekentek a játszótéren homokozó felnőtt indulatok. Száll a hinta, a madarak néma begyükbe szorult kavicsokat dobálnak a fákra telepedett nyugalom harmatcseppjei közé. Az utca túloldalán seprűnyélen cipelik a forró kenyeret, ami kemencébe bújt ördögök tüzén perzselte ízessé a csillapíthatatlan falánkságot. Mámor akasztja kötényünkbe hízelgő szerelmét, mely látszatként tompa puffanással vegyül a díszes oklevelek karcsú hajlatába. Tömjén és bor csorognak az asztalok fából faragott mutatványosain, akik kedélyesen hajolnak meg a láthatatlan tömeg előtt. Megcsörren a pénz, és abban a pillanatban kóbor kutyaként nyüszítenek az előmerészkedő trónkövetelők. Eszetlen harmónia sírdogál hátam mögött, s ahogy oldalba bököm, gyökeret ver a megtört síneken. A mozdony sípol, először halkan, aztán egyre erőteljesebben, míg fuldokló rohama nyomán robogunk lefelé a lejtőn. Vesztesek, örökké vesztesek ünneplik győzelmük silány mérlegét megcsonkított testük felett. Lebegek. Megszültél kitaszított Istenem.

Tündöklés

Az őrület jelei sorban bukkannak fel az aknákkal szabdalt terepen, ahol a szögesdrót láthatatlan karmai tombolva tépik a fejekben gőzölgő érzéketlenséget. Tagadás, öröktől fogva létező küzdelem, amelyben felrobbannak a cserepek, s ahogy a ház maga alá temet, megmártózom a vérvörös szirmok tüskéiben. Elválaszt egy folyosó a belső tenger morajló hullámaitól, de fülemben hallom a lélek nélküli kopogás visszhangját. Álmodozva lebegek a delíriumos csend ébredező ütemében, ami keserűbb mint a citrom íze hólyagos nyelvemen. Az események feltartóztathatatlanul görgetik maguk előtt a végzet jeges illúzióját. Látszattükör peremén masíroznak a buborékokba fújt érzelmek, amelyek fojtogatnak, rám törik az ajtó réseit, és a szálkák csíkosra vasalják a megfeneklett szekér rúdjait. Azt hiszem megöltem, vagy talán megtehettem volna, de gyilkos indulatomban csak kinyitottam előtte az ígéret földjére vezető kaput. Erőtlen gyávaság emészti a döntéseken végigcsorgó kardnyelet, amely már nem vág el semmit, élettelenül csilingel a polcokra rakott játékok karneváljában. Zsenik vigyorognak az egyik sarokban, kezükből potyog a fonnyadt krumpliszem, s ahogy melléjük telepszem, megcsapja orromat a fanyar rekedtség. Összezárva, elkülönülve bolyong a bennem felsikoltó lélek. Elhagytam őrhelyemet, és az úton visszafelé haldokolva lépkedek. Lehajtott fejjel hallgatom végső mondatod, mely ítéletem: Élned kell kisgyerek!

Telihold

Lehámozom magamról a hagymakarikák peremét, s ahogy a kosárba hullanak a törött mogyoródarabok, a múlt utolsó sóhaja körbetekeri az újságpapírra írt önáltatás félelmeit. Kiürült és megtisztult a pohár, de a felkavart iszapban még ott kergetőznek a halott távolság szűkölő könyörgései. Megérintem a rezgő hold felszínét, s ahogy a tornádó a sziklához csapja megbocsátó szavaimat, térdre roskadva gyulladnak ki körülöttem a büszke fák. Fejemre szóróm a hamuvá érett gyermekség kacagását, és megmártózom a változás feneketlen győzelmében, ami igazságként kígyózik a porban ahova felemelkedtem. Alszanak. Békésen, nyugtalanul, hidegen és vágyakozva fordulnak szembe egymással az arcok jellegtelen mozdulatai. Kérdezek és nem felelnek, pedig csupán bimbózó ifjúságuk reménytelen koldusai egy hintaszék recsegő hangjai között. Ugyanaz a festmény néz rám a vászon üveges szemein keresztül, de a színekben felfedezem a szelídség bohém álarcát, amely már semmit nem követel. Az utcán bolondok sétálnak öltönyben, elegáns ketrecük kulcsait zsebükben cipelve, és megvetően mérik végig a szakadt jelmezben játszadozó bohócok halványodó alakját. A fehér ing mellükre simul, miközben tudják jól, eladták lelküket. A bohócokat nem érdekli, a ködfátyolon keresztül ők a meztelen mindent látják, a pőre életet. Egy öltönyös csontváz oldalba lök, a narancsok szétgurulnak a földön. Mosolygok, tapsolok, megsárgult ruháim ráncai között fehérre mázolom a megviselt képzeletet. Szegény komédiás, boldogságom végtelen.

Kórterem

Megvalósíthatatlan világ, melyben teret nyer a hódítók akarata, akik vasláncaikat csörgetve térdre kényszerítik a hallgatag értelmet. A vaku szemedbe villan, ami után különlegesnek látod az egyszerűség fátylába burkolt végzetet, és ijedt gyerekként lapulsz meg egy korhadt fatörzs tövében. Árnyak a ködben, megragadnak, el nem eresztenek, s ahogy szememet lecsukva magammal vonszolom fáradt érzékeimet, rám nehezedik egy élettelen test. A cipzár szorul, hiába rángatom, tépem-szaggatom, eggyé válik képzeletemben megfogalmazott lényeddel, akitől nem szabadulok már sosem. Rekedt üvöltés az őrület küszöbén, alámerülni a jéghideg vízben, melyben fuldokolva kergetőznek a halakon megrepedt pikkelyek. Felbomlott az egységbe vetett rend, az ostor csíkot húz gyenge államon, s ebben a láthatatlan forradásban lüktetnek a kérdések. Börtönöm az érzelem, s egyben szabadságom ablaka, ahonnan a sötétbe látok, és a sötétből kimászva megalvadt fénycseppek folynak szét a köveken. Gyufaszál széttörött kupacaiban feszül a tövisből letépett vérvörös kegyelem. Kiutam a meglelt borzalom sikolyában bolyongva süllyed egyre lejjebb és lejjebb. Gyöngyhalász meríti agyagos kacaját csontjaim zörgésébe, így tisztul a bűnös ártatlanság. Vétkezem, szüntelenül tömöm magamba sárból formált emberségemet, ami semmi más, csak mindenem. Igen, ez már sokkal több, gyűlölet. Szeretlek nincstelen.

Különös idegen

A hitetlenség dörömbölt mellkasomon, megfeszítve minden erejét, amivel a porba rántotta meggyőződésem romos falait. Vergődtem, magamban, miközben dúdolgattam egy ismeretlen nótát, melynek kínzó gondolatai előbuggyantak ajkamon. Jobban hittem, mint karonülő csecsemő, aki tapogatva keresi anyja mézédes illatát, s ahogy érzi nyelvén a tej selymes érintését, megnyugodva merül bele a kabát durva rostjaiba. Ébredeztek bennem a menekülő ösztön sejtelmei, de láthatatlan arcod mosolyába kapaszkodtam, s lehajtott fejjel figyeltem a hangyák futkosását lábam alatt. Hordalék nehezült a zaklatott légzésbe, sodródott az árral, amely a távolból kíváncsian integetett felém. Feküdtem, tenyeremben lüktettek a szögek nyomai, s a tüzifa ropogott a mellettem ácsolt kereszt árnyékában. Szürke volt minden, szürke és fekete, de én nem éreztem semmit, csak lábaim jéghideg könyörgése jutott el fülemhez. Fordítva működött az is, amiről nem tudtam, hogy képes a létezésre vagy legalábbis arra, hogy felemelkedjen a valóság peremére. Táncoltak és nevettek a légtornászok, a cirkusz játszott testemen. Kenyér és víz írta felül a szőlő nedvéből kipréselt szomjúság birtokló hatalmát. Megtörten álltak az emberek, remegett az ítélőszék legfelső foka. Feküdtem, már nem figyeltem senkire, csak az egyetlent szólítottam, aztán lehunytam szememet.

Vihar

Kezelhetetlen. Eltépett sorsjegyek hevernek a villamos padlóján, s ahogy koszos kezek érte nyúlnak, a temető mellett felébrednek a sápadt kísértetek. Összekoccannak fogaik a dermedt éjszaka lágy ölében, ahol a fakeretek kilépnek önmaguk bűvköréből a rejtjeles kövekre. Kopog és zörget, a kulcs megakad a zárban, melyen tonnás lakatok kapaszkodnak a megnyúlt felhők széleibe. Fényképek repkednek körülöttem, kavarognak, hátat fordítanak, majd újra előre, kacarászva botlani meg saját létezésük gyökereiben. Felemel az alattam elszáguldó könnycseppek tengere, amelyen ezernyi fénypont lapátja hajlik és feszül a függőleges léceken. Nem láttam még ilyennek, nem éreztem ennyire büszkének, ahogy átölelve betakar sötét kezeivel. Vele akarok menni, hagyom hogy égesse bőrömet, hiszen a beszippantott illattal együtt megolvadnak bennem a tiltott villámok, és rombolva építenek. Csenget a villamos, a szél kifújja a kezekben tartott újságpapírok széttépett híreit. Lényegtelen sorok, szövegek, halott hieroglifák a villámok hátán. Futok veletek, és kacagva ölelem a szétfoszló vágyakat, melyek szomorúan peregnek le arcomon. Felépül egy új templom az elhagyott szigeten.

Valóságtöredék

Vakolat a váróterem ablakán, ahonnan kívülről szemlélem az üvegen megtapadt kéznyomot és a tükörkép megsértett arcát. Hasonlítanak egymásra, éppen azért mert mindenben különböznek, ami felismerhető a végtelen létezésben. Sóhajok keringenek a fülledt önzés mocsarában, ahonnan nem találnak kiutat, miközben fejük fölött a nyikorgó vágányok sötétben sikoltoznak. Átlátszó igazgyöngy csillogása pattog a légüres vízben, s a felszálló buborékok lassan szétomlanak a gyúlékony hidegben. Tél van, s a forróságban belém karolnak a nyárból itthagyott zsibbadt szívlemezek. Idegen szavak ketrecébe zárkóznak a kopogtató vendégek, de a vonat füstje csípi szememet, s beborítja a terítetlen asztalon heverő mézédes megváltást. Szenvedünk, némán cipelem a vállamon kígyózó embereket, akikkel együtt a föld egyre közelebb kerül, egyre távolabb a kiábrándult vakság drótkötele. Hinta a levegőben, menthetetlenül tekereg a világ sarkaiba ragadt fantáziátlan létige. Elveszett, s a porban kúszva keresik megtört gyerekszemek a tudatlanság kifogyhatatlan poharát. Üres és színtelen. Te adtad, mi adtuk, ők visszaadják kezünkbe. A csapos újratölt,s a bárban lágyan megszólal az életed.

Forradás

A zajba automatikusan belopóznak az érintetlen padsorok, melyek lakkozott illata végigfut a falakon. Évezredes ridegség, amiből elszállt az élet, hiába ültem a parton, s figyeltem a süllyedő papírcsónakot. Érzelmek darabokban, a leszakadt plafonról mégis utánam kiáltottak, mialatt a hátamon egy pók mászott ismeretlen alagútján. Átalakult a mozdulatlannak hitt bizonytalanság, melynek közepén idegenül bámultam a pislákoló gyertyafényt. Motívumok, jelentés nélküli lépcsőfokok, kavargó utcakép a festett virágszirmok selymes bőrén, ahonnan nincs menekvés. Erőtlenül jönnek a sarokban megbújó levelek, s ahogy arcomra feszül a boldog tudatlanság, összesúgnak bennem az altató régi sorai. Ringatlak, karjaimban apró csecsemőként alszod át a világégést, amit kirobbantottak a kontrollálatlan ígéretek. Nem tudom megkeresni, nem tudom elveszíteni a soha betűiben rejtőző örökkévalóságot. Testvérek és számkivetettek fognak kezet a pályaudvaron, ahol sorban áll a nincstelen köszönet. A vonal fehéren süt szemembe, ám feltartóztathatatlanul gördülök át a megfagyott köveken, hogy aztán elnyúlva nézzem a felettem kigyúló apró pontokat. Neveket írok a homokba, aztán simára törlöm kezemen a mélyedéseket. Itt járt nemrég, leült mellém, hallgattuk a szemcsék koppanását a nyitott ablaküvegen. Szemtelen igazság, bennem létezel.

Portré

Változó felhők között lépdelünk, melyek súlya alatt lebegnek a láthatatlan idegenek. Vállamra terítik a fehér lepedőt, ami nevetve simul ránctalan bőrömhöz, miközben fogod kezedet. Létező lüktetés folyja körbe a tájakba égetett valóság apró homokszemcséit. Lépkedünk, szárnyalunk, a mélyből magasba, magasból mélybe érkeznek halvány kiáltásaink. Szürke sejtelem lopózik be szobáink ablakán, ahol édesanyák ringatják álomba emlékük füstjéből szőtt reményeiket.Dohányillat mossa tisztára szemünkből a megragadt éveket, és gyermeki bájával hátára veszi a csomagot, amit az asztalra készített. Nincs zene, csendben masíroznak a számkivetett gondolatok, melyekre már senki nem tart igényt. Kopott hegedű mellett ülnek vak kísértetek, s a háttérből szótlanul figyelem a vonók légies mozgását, melyek nem érintik a két világ között ragadt fényeket. Haldoklik a végzet, ünnepélyes mozdulatai érdektelenül hullanak a semmibe. Hátat fordítunk önmagunk tükörképeinek, de a falakon felkúsznak a pontokból szőtt jellemek. Kereslek, keresem a magamból adott mindent, amely élettelenül terül szét a tiszta vászon színeiben. Szeretem a múló eső koppanását az utcaköveken. Szeretem, szereted. A lepedő betakarja szívemet.

Földi mennyország (Szeretettel Csézynek)

Kislányok üldögéltek fodros ruhában a megkopott mezők sárga bársonyán. Hímzett terítők és paplanok belsejébe szőtt álmok, a vásárban illatozó mézeskalács rohant előre, hogy kinyissa a lakattal őrzött ajtókat, majd csendben visszazárja a megízlelt vallomást. Türelmes dobolás futott végig a pergő idő homokszemein, s a vánszorgó óramutató magával sodorta az alkonyokat és éjszakákat. Korok és stílusok járták táncukat, hol lágyan, hol szenvedélyesen, s ebben az állandó változásban megszilárdult egy aprócska rög, amely kiszakadt a földből, s az ég felé tört. A földre terített szőnyeg durva anyagából lassú mozdulatokkal selyemszalagok indultak útra a négy égtáj felé. Hangtalan vonulás, folyosókon koppanó léptek verték csak fel néha a hangjegyek egymásba kapaszkodó ritmusát. Folyamként zúdultak alá a történések, s a réten üldögélő kislányok egyre fogytak. Őszi levelek borították a parkban árválkodó padokat, csupán a zizegés sodorta tovább az emberi létezés múlhatatlan ábrándjait. Hasonló képek a szobák falán, megszokottá vált ébredés, számtalan érkezés és indulás. A kottalapok egyre gyorsabban peregtek a sarokban heverő terítők között, mialatt türelmesen várták a megcsörrenő kulcsok neszét. Nővé serdült bódító eszmélés kémlelt be az ablakon, s nevetve emelte meg darutollas kalapját. A legelső zár engedett, s a képzelet utat tört magának a fátyollal borított téglafalon át. Ekkor született meg mindaz, amit a jéggé fagyott mezők sem tudtak eltörölni, s a vádló szavak visszapattantak a tükrön. Csak egy álom, mégis valósággal meghintett felhők suhantak át az üresen álló székek fölött. A gyümölcsfák roskadoztak a rájuk rakott tehertől, de büszkén viselték jutalmuk nyomasztó zálogát. Külsőségekkel körbebástyázott érzelmi áradás hozta felszínre a bújkáló lélek sóhaját. A szomszéd szobában a lakat mogorván őrizte titkát, s hátat fordított az első akkord után. A karmester azonban felemelte vezénylőpálcáját, amitől a bénult idegek megmozdultak, és szétfeszítették a rácsok közé zárt szabadságot. Tökéletes szárnycsapásokkal emelkedett levegőbe a csodaszép sólyommadár. Az egyszerűség megkocogtatta a vándorbot érdes vonalát, majd leült egy sziklára, s elővette furulyáját. Játéka felébresztette a kővé dermedt szívek templomát, és beférkőzött a fűszálak között a föld alá. A gőzölgő teák ott sorakoztak egy érinthetetlen világ asztalán. Felnőtté vált gyermeki kacagás, amely testén érzi a hópelyhek simogatását. Évszakok váltották egymást a sorompó mögött, miközben megőrizték a magukból adott eltörölhetetlen balladát. Lírákba rajzolt fantomképek keltek életre az elfordított színpadon. Felkapcsolódtak a lámpák, s a rivaldafényben ott állt egyedül, kezében tartva egy szál fehér orchideát. Emlékekbe csomagolt kifinomultság permetezte szét a zongorán felhangzó érzelmek visszhangját. Megállók tűntek fel a vonat ablakában, majd tovább is robogtak, nem vártak több útitársat. Aztán hirtelen ujjai felfedezték egy másik kéz szorítását. Felcsapott a szenvedély, s a lobogás beterítette az ezüstösen csillogó víztükör rezzenetlen felszínét. A színpadon égnek a lámpák, mialatt a gyereksereg körbeüli a mesekönyv fölé hajló görnyedt hátú anyókát. Könnyek gurulnak végig a kisimult arcon, s a női kézben megremeg a törékeny virág. A homályban felsejlik egy sárga bársonyba burkolt mező, ahol kislányok szövik álmaikat, s kacagásuk végigfut a rezgőnyárfák gerincén. A szél lágyan hintáztatja egy hajlott hátú asszony zsebében megbújó virág mézédes varázslatát.Áll a színpadon, hallgatja a mesét, s a könnyek patakokban csorognak arcán. Néhány szó csupán mely előbuggyan ajkán, de a legszebb ének a remegő kezek alkonyán:„Mama, az orchideák!”