Árnyék a fa tetején

Megmagyarázhatatlan kötelék volt elválásukban, melyben forrón koppantak a maguk köré tekert érzelmek. A női szemek, amelyek a láthatatlan falakon keresztül is tisztán értették a repedések sóhaját, hirtelen elhomályosultak, s esőfüggönyt bocsátottak a szomjazó földre. Nem keresték többet a járatlan utak sűrűjében megbújó kacagást, ahol senki nem lelt rájuk, míg rejtekük mélyéről hamisan pislogtak a mellettük elhaladó emberekre. Összedőltek a házak, melyek között gyakran kergették a kóbor országból hozzájuk szegődött mesés alakokat. A porrá hulló álmok közepén egy hatalmas kerítés törölte simára a levegőben keringő mondatok selymes érintését. A női arc mosolya fakón tükrözte vissza az egymás karjában hagyott illatokat. Vezekelt a megbocsátás szőnyegén egy remegő férfikéz, s lehajtott fején az ősz hajszálak nyughatatlanul törtek az ég felé. Leszakított virágszálak hevertek a földön szanaszét, beborítva a sírkő fedelét. Évtelen magány gyötörte a csatamezőt megjárt vadság szelíd fohászát. Visszatért, hogy feladja gyengesége erejét. Nem szólt semmit, s a kíváncsi gyerekszemek bűvölten hallgatták végtelen történetét. 

Tánclépések

Céltalan bolyongók szállták meg az útszélen hagyott sátrakat. Számtalan idegen név között az enyém volt a legridegebb a foltozott világban. Fütyörészve áztattam vízbe sokat látott ingedet, s ahogy pillantásom a hullámok selymére esett, megcsillant egy törött szalmaszál tükörképe. Őszbe hajlottak a levelek, miközben nevemet kiáltották a nyírfák árnyékába menekülő mókusok. Apró lábakon osont el mellettem a feltámadt szenvedély, s ráncos kezeivel végigsimította arcomat. Érintése nyomán felemelték fejüket a megperzselt virágszirmok, és beleolvadtak a színekkel átszőtt képzelet otthonába. A vándorok szomorú sóhaja könnyeket csalt a korhadt fatörzs szemébe, miközben a távolból figyeltem a meggörnyedt valóság romjain üldögélő alakokat. Egyszerű boldogság csókolta vállamra múlhatatlan bélyegét, s a feladott terhek hátat fordítottak a romlásnak. Egy törött szárnyú kismadár tipegett elém, s bánatos tekintete megmozdította a kövek alá szorult kedves emlékeket. Szálltak a papírlapok ahogy tenyerembe vettem a tollakba rejtőző lélegzetet, és egymáshoz értek a keringőbe feledkezett életek. Álltam a parton, kezemben a frissen mosott inggel, melynek illatát szívembe hordta a vágyakozó elengedés. A sátrakban kacagtak a szegénység gyermekei. Tudtam, hogy választásom ölelő karjaiban alszom el. A holdfény felkúszott fáradt arcomra, s megkapaszkodott összekócolt hajfürtjeimben. Hátam mögött csobbanást hallottam. Meg sem fordultam, s te rám terítetted felhőtlen lelkedet.

Üstökös az égen

Ismeretlenül bukkant fel alakja, de egy pillanatra megláttam a szemében bújkáló fojtott zokogást. Az érzékeny húrok kérges rétegbe csomagolták a messzeségbe tűnő évek bánatát. Állandóan beszélt, s nyitott ajkai között ott lapult a féltett némaság. Erősnek látszott, felhúzott álarca mögül néha pillantott ki csupán, aztán gyorsan visszazárta rácsa ablakát. Nem fogadta el a változásban rejlő megújulást, inkább magára rántotta a megharcolt fáradtság magányát. Lázadásom felemésztett minden hidat, amelyen egymáshoz közelített két külön világ. A darabok fejemre hullottak, s ahogy elsüllyedt az utolsó korhadt  fatuskó, megláttam partra vonszolt mosolyát. Könyörgött, hogy tűnjek el, s a döbbent fájdalom belém vájta méregfogát. Önpusztítás söpört végig a kopár álmokon, de újra és újra megkapaszkodott egy repedt szikla tövében.  Éjszakánként kezeim összekulcsolva zokogták a belém égett ima lágy sorait. Reméltem, hogy a sápadt holdfény csíkjain majd hazatalál. Nem láttam többé, csak a bennem kavargó hullámok mosták szét lábnyomait. Nem sokkal később hallottam valamit, s a forró betonon koppant a nevetés őszinte mozdulata. Távolról szólt, nagyon távolról, mégis éreztem ahogy apa és fia keze láthatatlanul összeér. Elkezdtek gyógyulni a sebek, amit magukban hordoztak éveken át. A megtalált gyermek boldogan dobta feléjük pöttyös labdáját. A tenger még egyszer, utoljára felmorajlott, s a homokba szórta hűtlen csillagom hazatérő sóhaját.

Pirkadat

Balladai hősök vonulnak a fülledt körúton, s ahogy elhaladnak a romos épületek előtt, megelevenednek a leheletvékony papírtekercsek. Mindent megírtak már láthatatlan tintával azok, akiket valamikor belöktek egy ajtón, amely alatt nem szűrődött ki a fény. A szemekbe fújt porfelhő eltakarta a láncon függő kulcsokat, s vakon zörögtek a mélybe hulló dallamok. Felálltak a bérelt székekről a meghívott vendégek, s az üres színpad sötétbe burkolózott. Gyertyacsonk égette jelét a hímzett párnába, s ahogy a cérnaszál villámgyorsan eltűnt a semmiben, hamu hullott a kopaszra nyírt fejekre. Kezdők és haladók taposták egymást halálra, hogy bejussanak a soha többé termek belsejébe. Ellopott percek mögött gúnyosan kacagtak a megélt pillanatok, s ahogy a tükörben megcsillant a repedés, vasmarokkal kapaszkodtak a legyőzött fájdalom gyökerébe. Az elmúlás visszatért, s minden jéggé dermedten lebegett a csillár körül. Abszurd félhomály, melynek függönyén megtapadt a cigarettafüst, miközben ontotta magából a szűkre szabott gondolat moraját. Céltalan kavalkád közepén zavartan ülök, s hagyom áradni a szétrobbant lélegzést. Csitul a dobogás, már alig hallom. Végül megpihen mellettem a vágyakba szőtt ébredés.

Sima tenyér

Nyugtalan álmok, melyekben feltűnik a valóságnak álcázott cigarettaláng. Szenvedélyek feszengenek egy szál ingujjban, s zavartan keringenek sorsuk hálójában. Virágcsokorba rejtett üzenetek, melyek betűi összefolynak a vízbe mártott érintés hatására. Olvasatlanul hevernek a régi karosszékben feltornyosult könyvek. Sanzon csendül fel a fekete gramofon rekedt hangján, s ahogy fülembe kúsznak az ismerős dallamok, képzeletben megelevenednek a lapokra festett krónikák. Ellőttem egy férfi áll a zuhogó esőben, s remegő kezei gyengéden szorítják meg a nőiségbe rejtett szerelem halvány arcát. A sarkon túl egy olcsó kis kávéház teraszán koppannak a billentyűk nyomán támadt üresjáratok. A villamos csenget, a záródó ajtók mögött még látom a koszos ablakhoz tapadó bánatos gyermektekintetet. Vissza az úton. Megpillantom a homályba vesző két alakot, ahogy döcögve haladnak az elmúlás felé, miközben ridegségük álarca mögött pattognak a széndarabok. Vesztes boldogok, akik maguk mögött hagyták az elfáradt jutalmat. Fekhely, amelyen a megszokott érintés idegen pillanata bontja ki fásult szárnyait, majd csendben nyugovóra tér. Állok az ágy mellett, s nézem a kisimult ráncokat az arcokon. Megharcolt fájdalom. Pihennek az angyalok.

Árvák szigete

A hinta megállt a levegőben. A felhőkbe vesző kékség végigfolyt törött derekán, s ahogy megreccsent a kötél, hatalmas robajjal dőlt össze a bizonytalan alapokon nyugvó ház. A repedéseken keresztül apró gyerekkezek kutatták a világosságba vesző reményt, s ijedt suttogásuk megkocogtatta a pókhálóval benőtt ablakot. Leültem a stégre, s figyeltem a hullámok fodrait, amint egymást felváltva nyaldossák a partra vonszolt csónak láncait. A festett fadarabok között felbukkant néha egy múltba vesző árny, majd szomorú tekintettel átsétált az ismeretlen kapuján. Talán engem nézett mindegyik, talán csak furcsa délibábok játszottak csalóka játékot. Kislány szaladt el mellettem, akinek a hajából vízbe hullt egy fehér rózsabimbó. A lágy virág érintése nyomán felcsaptak a hullámok, s beborították összekulcsolt lábaim koszos saruját. Hívott egy vágy, s nem tudtam feltépni a képzelet rozsdás kilincsét. Viharfelhők gyülekeztek a kihalt falakon, de már nem hallottam semmit, csak a ködökbe vesző tompa morajlást. A hinta megmozdult, s fájdalmas zokogása eszembe juttatta a kinyújtott kezeket, amelyek belém kapaszkodva indultak el a létrán. Sehol nincsenek már, mégis mindegyik ölembe hajtja fejét, s egyetlen vigasztaló szóra vár. A villám belekarcolja a rozzant stégbe halhatatlan mondatát. Idelent és odaát.

Lencsék

Elnyomott fájdalmak keringenek a fullasztó homályban, s apró szemeik fürkészve kutatják a menekülő végzetet. Egyetlen hátizsákban elférnek az alkotásra szánt törött üvegcserepek. Kiömlött kávéfoltok jelzik az utolsó mozdulat hirtelen törekvéseit. Harag és falnak ütköző bátortalan közeledés, amely visszhang nélkül mászik át a küszöb felett. Fáradtan dőlök a színes kanapé bársonyára, miközben földre gurulnak a rizsszemek. Éheznek és fáznak szívemben a megterített fekhelyek, s ahogy megmozdulnak a rongyosra fakult képzelet démonai, melletted döntök, s indulok ellened. Jeleket vártam sokáig, de nem hallottam meg a nesztelen kopogást, amely türelmesen várakozott a zárt ajtók előtt. Útravaló a semmibe. Záporoznak fejemre a kavicsok, ahogy haladok előre a tömegben. Megvetés és gúny kíséri lépteimet, s a felszakadt partvonalon özönlenek ismerősök és idegenek. A távolság roskadó falain meglátom arcomat, s a mellettem ülő vaksötét köpenyét rémülten rántom le hátamról, égeti bőrömet. Elmegyek, s ebben a távozásban végre felsír a szabadság. Nem vagyok, de végre létezem.

Hervadó tulipán

Távolságtartásba merülő emberi kapcsolatok között bolyongok egy megrepedt sziklafalon. Búcsúszimfónia foszlányai szűrődnek ki a barlang szájából, s a göröngyös utazás szekerei lelassítják lépteiket. Eltévedt karaván veri fel sátrát, s ahogy a meleg esőcseppek végigperegnek a lyukas szöveten, megmozdulnak a gyökeret vert kavicsok. Kiszakadt ábrándok sírása hasít fülembe, s ahogy a nap lebukik az égről, magával ragadja árnyékait. A sivatag közepén elszáradt létezés érinti meg arcomat, s mozdulatai gépiesen haladnak a bölcsek temetője felé. Bolondok reszketnek a málló kövek mögé bújva, s kezüket összekulcsolva merednek a magas semmibe. Zúgás választja ketté a fejemben tomboló végzetet, majd ahogy a patak visszatér medrébe, gyengéden átölel, s ringatózva felejtkezem a hűs emlékezés karjaiba. Aztán egyet döccen a mozdulatlan szekér, felébredek. A porban hasalva szemem a távolba réved, miközben egy kígyó kúszik végig láztól égő testemen. Méregtelen harapás oltja ki a benne dúló reményeket. Magamra terítem homokból szőtt köntösömet, s a fáradtságtól álomba szenderülök. Látomások, melyben kenyeret ropogtatnak csont nélküli kezek, s ahol szomjazó ajkak szélén csorog végig a meghálált érzelem. Szenvedők egy parttalan szigeten. A zene szól, s én örökre itt vagyok veletek.

Szerepcsere

Nehezen születnek újjá a belassult formák és gondolatok. Ahogy megfordítom a gömböt fejem felett, a mennyezeten végigszalad egy hajszálvékony repedés. Szemmel szinte alig látható, de már ott lapul benne a felismerhetetlen tagadás, a létezésbe burkolt szétesés. Hiányzik a felszínen megpihenő ecsetvonások puha melege, amely átjárja a kietlen lélek mocsarait. Tenyeremben hevernek a súlytalan ábrándok, de mielőtt közelükbe férkőzhetnék, bebábozódnak, magukba zárva az elveszett éveket. Megcímkézett tárgyak, melyekről már azt sem lehet tudni kinek az arcát olvasztotta bele a pontokból szőtt holdvilágba. A halhatatlanok csarnokában mozognak a láncra fűzött verssorok. Madarak repülnek az ablakon benyúló ágakra, s apró lábaikon egyensúlyozva áttipegnek a jövőbe. Összhang egy elfelejtett világ közepén, ahol az élmezőny hangjai felsértik a kockakövekre vésett kalapácsütések nyomait. Járatlan utakon érkezett látogatók törlik meg lábukat a foltos szőnyegben, majd átmasíroznak a lehetséges létezés termeibe. Vásznak, ajtók és kiürült keretek közé szorított fojtó szag terjeng a levegőben. Vétkezett. A feloldozás gúnyosan rántja meg a fonálból szőtt zsineget. Bűnök és vágyak. Kezemben lapulnak a kis hercegek. Sziszeg a gőg, s a homokba roskadnak az elhalt babszemek.

Mozgólépcső

Vonatsíneken ragadt álmok, melyekről lekoptak a rájuk aggatott díszek, s kopáran fénylettek a lélektelen ablakok homályában. A jegypénztárak üresen tornyosultak a kihalt pályaudvar előtt, mintha el akarnák rejteni a képekbe vesző hangulatot. Letépett plakátok zörögtek a kivilágítatlan padok alatt, s ahogy a távolban elsuhant egy autó, riadtan menekültek elhagyott fekhelyük magányába. Hajléktalanok imbolygó alakja állta útjukat, mialatt a telefonfülke ajtaja magához ölelte a poharakból kiömlő keserű könnyeket. Elfolyt vallomások baktatnak egymás mögött, kutatva múltban ragadt vádjaikat. Megbomlott szárnyak, melyek az értelem hamvai fölött köröznek, s keselyűként csapnak le a megváltó kezekre. Lakatok nélkül élnek itt az őrültek. Elfúló hangon dadogják bele a szétpukkadt buborék cseppjeibe maradék lényük foszlányait. Kezemet összekulcsolom, megtámasztom államat, s figyelem ahogy a tántorgó elveszettség megpihen a járdán. Emberek voltak az ablakban mielőtt a mentőautó szirénája elsuhant a fülem mellett. Furcsán néztek rám, s ahogy kitisztult az ég, egyre távolabbról láttam a kezükön végigfutó ereket. Szerettem a színeket. A piros mindig nevetve szaladt felém, s én kétkedve fogadtam a felém áradó szeretetet. Most itt ül velem, befedi arcomat, az életnek hitt légteret. Kiabálnak azok a furcsa, idegen emberek. Taszítanak. A halálról beszélnek, miközben mosolyogva figyelem a szemük sarkában megbújó ráncokat. Valami sípol, hosszan, egyenletesen. Kiharcolt győzelem.

Anyagtalan szerelem

Mérlegen egyensúlyoznak a süket törekvések, kibillentve csillagokra szórt hamvaikat. Ahogy földre pottyannak a porrá zúzott homokszemek, a vékony hálók megfeszülnek a rájuk nehezedő súlytól, s összebújva himbálóznak a szakadék felett. Ősi rajzok a sziklafalon, ahol eltűnnek a vörösre sebzett szemek, a lándzsák hegyére tűzött skarlátbetűk. Lányregények hajolnak párnájuk tompa csendjébe, hogy belezokogják felépített légváruk omladozó tornyait. Dámák és hercegek álarca mögött lopakodnak a megkísértett éjszakák, amíg ki nem fakulnak a rongyosra mosott blúzok és ingek. A tükör hazudott, s a ráncokban végződő könyörgés fáradtan olvassa az utolsó sorokat. Kiásott fényképalbum mellett üldögélnek az arcukat kereső árva gyerekek. Körök és négyzetek közé szorított útvesztő, melynek metszéspontja a függöny mögé vezet. Cipelem a zsebembe rakott köveket. A megszokás régóta elhagyott, beszélgetéseink nem szóltak semmiről, csupán idegenül  nyugtáztam az ismétlődő esküt. Csak velem, csak nélkülem. Vesztettél, s ahogy győztes serlegedet magasba tartod, már semmire nem emlékszel. Tűnődés egy számkivetett alkonyon. Megbillen a háló, s a mélybe taszítja mámoros tekinteted. Megmenthetnélek, de csak nézem, ahogy a habok elnyelik a megjósolt színeket. Kilépek a közönybe zárt festményből, kattan a zár. Utánad megyek.

Önarckép

Sejtelmesen kacsint rám a hold, miközben lágy zeneszó kúszik végig sötét szobám falán. Novellák borítják ágyamat, megszámlálhatatlan történet, sors nélküli gondolatok, ezerszer átrágott fejezetek, melyek mögött ott lapul a bizonytalan kiút. Nemrég találkoztam önmagammal, véletlenül futottunk össze egy koszos aluljáró magányában. Megdöbbenve álltam az átlátszó fátyolban, mialatt köszönés nélkül megragadtam saját kezemet. A kettétört mézeskalács darabjai földre hulltak, de nem volt erőm, hogy lehajoljak. Hallottam a koppanó lépteket, de nem láttam amikor elsétált mellettem. Csendben, szavak nélkül távozott. Most itt ülök a papírlapokba merülve, s ahogy a hold alakja elmosódik a felhők között, megelevenednek a fekete tintával megrajzolt mondatok. A borospohárban lassan lélegeznek a buborékok, s igyekeznek a felszínre jutni, hogy kilássanak az üveg mögé zárt világból. Hátradőlve figyelem az égen kettészelt holnapot, melynek egyik felén lyukak tátonganak, talán éppen a benne tomboló kínzó szomjúság tanúi. A másik oldalból nem látok semmit, eltakarják a köré font ölelő karok. Szokatlan érzés vándorol végig a puha takarón, s ahogy megérinti vállamat, rám törnek az elhagyott hangulatok. Megteremtelek az ablakon benyúló múlt foszlányaiból, s a lágy zenére újra látom tökéletes arcodon felejtett mosolyom. Találkozunk. Búcsúzom.

Százból egy

A képeslapokra festett alakok kilépnek a megvilágított valóságba. Visszatekert jelenetek, amelyek a semmiben végződnek, mégis hátrahagyják halott csókjukat. Hátrafordulok, s bőrömön érzem meleg érintését, ahogy egyetlen percben tűzből jéggé változik a háborgó óceán. Ismeretlen távolságok lökik felém az ígéretek súllyal megtömött csomagjait, melyek rezzenéstelen arccal törnek ketté a zuhanásban. Játszanak, s a pergő kockák egymás után veszítik el önuralmukat a megnyert lapok felett. Csalóka győzelem a felfordult csillogás közepén, ahol a kartonok mögött lapuló félelmet eltakarják a magukra aggatott maskarák. Tudattalan menekülés rázza meg a boltíveken hagyott keserű könnyeket, majd észrevétlenül visszaoson helyére, s tovább forgatja a kereket. Mesterséges világban fognak kezet az érzelmek mögé rejtett érdekek, s amikor előtűnik az előre megkötött alku, elszabadulnak a gyűlöletből táplált kézjelek. A félhomályban idegen kapaszkodik fel a repedező korlátokon, s magával húzza átélt éveimet. Bizonytalan remegés hunyja le szemeimet, s lentről hallom, ahogy kacagnak a szédült szenvedélyek. Hitetlenek gyűlnek össze, s habzó szájjal nyúlnak értem, hogy a pergő kockák közé rántsanak, de már nem érnek el. A párkányon ülök, s fütyülve nézem a felbolydult hangyákat odalent, akik érzik, hogy magukra zárták az ajtót. A kulcs megcsörren zsebemben. Nevetek, aztán rágyújtok egy cigarettára. Egyetlen pillanat csupán, s a csikk máris szélsebesen száguld lefele. A felcsapó lángokban megtisztul végzetem.

Korok és szellemek

Nyárba fordultak az átírt fejezetek. Különös találkozások rajzolódtak ki az éjszakai séták árnyai között. A rideg falakhoz simulva értek össze a remegő kezek, hogy aztán egy hangtalan keringő erejéig egybeforrjanak a lázas tekintetek. Régen mozivásznak álltak a terítetlen asztalok mögött, a háttérben eltűntek a valósnak hitt életek, s a csend magába zárta a magányos lépteket. Ma már vidáman koccannak egymáshoz a félig töltött poharak, s a bálteremben összebújnak a végtelen szenvedélyek. Egyetlen forduló azonban egymás mellé sodorja az ismeretlen arcokat, amelyek bizonytalanul kezdenek mozogni a jól ismert zene ritmusára. Elcserélt vallomás, zavart boldogság, s mindeközben a megszokott módon indulnak az esték és reggelek. Leülök a zongora mellé, s figyelem, ahogy a bárpultnál magasba szállnak a füstkarikák. Felbontatlan jellemek, levegőbe karcolt hangjegyek, melyek jelentése magában hordozza a szivárványra festett színeket. Vállamra teszi két kezét az elhagyott nyugalom, s lágyan végigfuttatja ujjait a megkopott éveken. Lassan szétpukkannak a buborékok, s helyükre nem költözik vissza senki. Kiürül a bálterem; még látom a levetett ruhákat, az ottfelejtett jelmezeket. Mosolyt csal arcomra a megtört értelem, a szabadság széttöri rácsait, s leül mellém az ócska kis székre. Egymást nézzük, miközben a csapos unottan törölgeti a pulton ragadt sérelmeket. Már nincs kinek játszani, az érzelmek autókba szálltak, s egy gyors kézlegyintéssel eltűntek a holdra írt fényekben. Megrázom fejemet, s tekintetem a földre téved. Azt hiszem kinőttem a magammal hurcolt érveket. A hallgatás meghajol az eszmélés előtt, s felcsendül egy ismeretlen dal az álmokba zárt emlékeken.

Napló a szélben

Gyakran megesik, hogy elbúcsúzunk, de titokban visszapillantunk és várjuk a csodát, ám a hópelyhek magukba zárják a távolodó lépteket. Állunk egy darabig, aztán elindulunk, de minden évben visszatérünk és figyeljük ahogy a hópelyhek ugyanúgy táncolnak, mint azon az éjszakán. 


A lélek halkan átlépett az üvegfalon, és sorban megérintette a szobában sorakozó tárgyakat. Odalent becsapódott az ajtó, s a beáramló levegő feltépte a begyógyult sebeket. A kandallóban felcsaptak a lángok, mialatt közeledtek a bizonytalan lépések. A függöny szétnyílt, s a rejtélyes látogató nem hagyott mást hátra, csak leszakadt szárnyait. Aztán újra sötét lett, és nem látott senkit. Megremegett a térde, majd vakon elindult az éjszakában. Lehajtotta fejét, s lába alatt szétfolytak a parton kirakott kövek emlékei. Holdfénytánc lengte körbe a vándor gondolatait, miközben kisimultak ráncai. A felnőtt férfi keze megérintette a gyermeki lélek védtelen rejtekét. Ismerte az éjszakát. Tenyerében remegtek a felépített kártyavár lapjai, s az arctalan társak elfogytak az asztal mellől. Messziről láttam a ráncokkal barázdált éveket, de már nem nyújtottam felé kezemet. Egy pillangót küldtem utána, s amikor szárnyain megcsillant a napfény, mintha mosolygott volna. Soha többé nem tért vissza.