C'est la vie

Nem értettem, nem hallottam meg amit mondott. Elnyomta a nevetés, amit szám formált a néma vádakból. Türelmes hallgatás. Az ajtó hangtalanul bezárult, s a kulcs fordult a zárban. Felhőtlenül nevettem, miközben zokogott a lelkem. A falon túl halkan reccsent a régi karosszék. A rózsakvarc megcsillant az asztalon. Családi fénykép. Minden széthullik, minden összetartozik. Lassan forognak a szék lábai. Tollak, ceruzák, névjegyek, jegyzetek. Papírfecnik a sarokban teleírva. Egy mosolygó jel, mely le nem veszi rólam tekintetét. Figyel, követi minden egyes lépésemet. Ismerős illat. Semmi nem változott, minden eleven, csupán a csend lett óriási. Óriási és megfejthetetlen.
Leülök az ajtó elé, és figyelem a kiszűrődő fényeket. Hallgatózom, ám a túloldalon nem mozdul semmi sem. A kandallóban ég a tűz, magasra csapnak lángjai. Fázok. Elképzelem az apró gyerekarcokat, s a boldogságot ami a lángok fényében ezer színben játszott. Nem is volt olyan rég. Elhervadt virág hever a sarokban. Egykor aranysárga színben pompázott, ám mára elvesztette egykori ragyogását, és sápadtan bújt el a könyvespolc árnyékában.
A szövetkabát a szék hátán hevert, mint mindig. Tiszta volt és rendezett. Az illatát szüntelenül éreztem, bármerre jártam. Belém kapaszkodott, s nem maradt el tőlem. Dobozok, bútorok, emlékek.
A túloldalon megreccsen a szék. Izgatottan kalapál a szívem. Várok. Az ajtó rései elsötétednek, kihunynak a fények. Ülök, hátamat a falnak támasztva. Nevetek, és zokog a lelkem.

http://www.youtube.com/watch?v=U-5Z6XNkybI