Időtlen várakozás. Ülni a híd tetején, és hallgatni a morajlást. Egy ideje már nem járnak a hajók. Nemrég még tavasz volt, most tél fütyül a köveken át. Az utolsó sirály tegnap repült át a víz felett, vagy talán tegnapelőtt, vagy nem is tudom már. Kenyérmorzsákat visz a szél, aprók, esetlenek.
A híd régóta áll. Ember a part két végén. Homokszemek kergetőznek a levegőben. Elhalkult a beszéd, a szavak a mélybe hullottak. Valamikor a híd közepén álltunk, s fogtuk egymás kezét. Két ember a semmiben, a mindenért. Látom a túlparton az alakját, édeskés illatot sodor felém a szél. Lyukas tenyér, kenyérmorzsák hullanak lefelé. Megmoccan a híd. Lassan, komótosan ébredezik. Széttárja karjait, s egy nagyot ásít. Földre hullok, a homok beletapad hajamba, s rángatja, tépi. Idegen érzés. A híd közepén fekszem, gúnyosan kacag a semmi. Aludni szeretnék, hagyni, hogy menjen vagy jöjjön, várni az utolsó sirály szárnycsapásait. Varázskép: belül kint, kívül bent. A homok egyre kapaszkodik belém.
Eszmélet. Monoton lüktetés, akár a homlokomon az ér. Ugyanúgy, ugyanott, ugyanazért. Szakaszok, sorompók, lámpák. Erdő és tisztás, Te bent én odakint. Tükörkép. Omlik a híd. A parton állok, s hallgatom a robajt, mely a földre kényszeríti. Sír. Ember a túlpart szélén. Integetek. A csónak... Igen, a csónak odavisz, de addig.. Addig még az utolsó sirály szárnycsapásai. Várakozás, időtlen híd.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése