Sodrásban

Keresem a szigetet. Körbejárok, s ugyanoda érek vissza. A nap egyre hevesebben tűz, s torkomat kaparja a szomjúság. Ruhám itt-ott elszakadt, s a forró homok a talpamat is égeti. Mégis megyek, kutatok tovább. A parton néhol elszórt palackokat látok, vagy éppen összetépett ruhadarabokat, felszedett sátrak helyét. Az is megesik, hogy jeleket vélek felfedezni a földbe karcolva. Egyszer még meg is álltam, hogy kibogozzam mit is rejtenek a furcsa betűk, de nem jutottam semmire. Talán azt reméltem, hogy elvezetnek a szigethez. Az éjszakákat mindig régi sátramban töltöttem. Kicsit ugyan már megkopott, de az évek során a szívemhez nőtt, oda nem adtam volna semmiért. A sátorajtóból órák hosszat képes voltam a csillagokat nézegetni. Nosztalgia? Lehet, bár inkább honvágyat éreztem. Meglepett ez az érzés. Föld és ég között létezett egy vékony kis létra, de csak keveseknek sikerült megtalálni. Azok közül akikkel találkoztam, nem látta senki. Napi elmélkedésem után visszabújtam sátramba, s elővettem a vésőt és a fát. Jó ideje készült már az átjáró jelen s jövő közé. Óvatosan dolgoztam, nagy gonddal és igyekezettel. Szerettem látni, ahogy valami megszületik a kezeim között. Mosolyogva hullott rólam a verejték. Ilyenkor megszűnt az idő, s csak hajnaltájt sikerült néhány órára álomra hajtanom fejemet. Álmomban is mosolyogtam. Szerettem a fa illatát.
Keresem a szigetet. A nap még mindig vakít, s forró homokot fúj arcomba és számba a haragos szél. A távolban egy véső, és egy kis megmunkált fadarab fekszik a homokszőnyegen. Megállok s hosszasan figyelem az ismerős darabokat. Valaki ezekkel nemrég dolgozott. A földön jelek hevernek szerteszét. Már csak egyetlen mozdulat. Valamit visz a víz.