Felbőgnek a motorok. Tompa dübörgés rázza meg az ablakokat, mintha vihar készülne. Lámpafények, egyszerre gyulladnak fel. Suhanó árnyékok, egymás mellett haladnak, majd az első kanyarban különválnak, s iszonyatos sebességgel tűnnek el a sötét éjszakában. Egy ideig még hallom hangjukat, aztán minden elcsendesedik. Nyugtalanul forgolódom, nem tudok aludni. Régóta nem vetem már meg ágyamat, van hogy a reggel még ébren talál. Lázadok és létezem.
Könyörtelen szenvedélyek. Partok és hullámok, evezőcsapás, hol kemény, hol erőtlen. Pillanatokból összerakott képkockák, melyek hiányosak, vagy éppen összenyomják egymást. Levegővétel, tompa, érzéketlen. Amikor már nem értem, amit hallok, amikor nem gondolkodom, amikor nem keresem az összefüggéseket, valahogy kibontakozik a felelet. Reménytelen. Újra és újra nekilendül, hogy darabokra tépjen. Vizes a ruha a hátamon, a párna töri a fejemet.
Hallom a dübörgést, sokkal közelebbről mint bármikor. A kanyarban szemembe villan egy vakító fénycsóva. Fékezek.Csattanás, s valahogy minden olyan súlytalanná válik. Repülök, kezemmel elérem a felhőket. Az ég nem kék, hanem fekete. Füst terjeng a közelben, érzem ahogy marja szememet. Meleg van. Pattog a tűz, ütemesen, mintha harci dobot pergetnének. A lázadók indulója, mely hív hogy tartsak vele.
Fáradok, túl magasan vannak a fellegek. Aludni kellene, nem sokat, egy keveset. Néhány percet csupán, vagy néhány órát. Az idő azonban feltartóztathatatlanul rohan, s még mindig túl közel vannak a felhők. Nem jön az álom, lázadok. Felzúgnak a motorok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése