Álarcosbál. Tarka és szürke jelmezek. Mindegyik mögött rejtőzik egy arc, egy ember. Különös forgatag kering a teremben, megállás nélkül, körbe-körbe. Beleszédül a fejem, ahogy szememmel követem a lépéseket. Egyet hátra, kettőt előre. Belehullok egy karosszékbe, szinte eltűnök benne. Vibráló fények villannak szemembe, hunyorogva figyelem a színeket, melyek megvadulva cikáznak a földről az égbe, majd vissza le.
Keringőszót hallok. Szoknyák suhogása, pohárcsilingelés. Felmegy a függöny. Tükör a sarokban, tükör a szívemben. Homályos derengés. Szenvedély izzik a levegőben, elsöprő erő. Megkapaszkodom székem karfájába. Folyik rólam a verejték, miközben magasba emelkedik a hírnév. Aztán csak nézem a régi íróasztalt, s rajta a teleírt lapokat. A kis gyertyaláng izgatottan lobban néhányat, majd lehunyja szemét. Történetek, mesék. A színpadon őrület. Kezemet nyújtom a függöny felé, s meghúzom a zsineget. Semmi változás. Minden megy tovább, csak a helyemre ült le valaki. Felsóhajtok, s leülök a lépcsőre. Újabb felvonás, a nézőtér tele. Lépcsőn ülök, talán a második vagy harmadik fokon. A székeken ismerős és ismeretlen arcok. Mosolygok. Olyan távolinak tűnnek, miközben ülök a színpadon. Valami megváltozott. Vendég lettem ott, ahol két világ határa mozog. Előttem az ajtó. Csak ülök a lépcsőn, az őrület eluralkodik a nézőtéren, s a színpadon csend honol. Tükör a szívemben, tükör a falon. Búcsúzom. Suttogva küldöm sóhajom. A függöny lehull. Hazaindulok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése