Indulás és félelem. Homokszemek peregnek az üvegen. Jéghideg, ahogy ujjaim hozzáérnek. Fázom. A nap már nyugovóra tért, csak az éjszaka fényei pislákolnak a semmiben. Üresség? Kegyelem? Kapaszkodom mindenbe ami nem voltam, ami nem lehetek. Jeleket várok, csupa hangos, zajos üzenetet. A végtelen azonban hallgat, a szél sem üzen.
Sírok, hagyom, hogy átjárja a lelkemet. Egyetlen szó: szeretet. Fájón koppan a kockakövön a tudat, hogy létezem. Méltóságot! Méltóságot a semminek. A por arcomba száll, messziről sodorta az idő. Érkezem. Állomások jönnek sorban, szemem talán meg sem látja mindegyiket. Elsuhannak előttem, s belevésődnek az emlékezetembe.
Mosolygok és nézem a bölcseket. Hangtalan vidék, őrzik a reményemet. Évszakok jönnek, majd lassan elröppennek. Elviszik a színeket, a formákat, a képeket. Homályosak, ködösek. Aztán újra minden élénk és eleven. Hulló falevelek.
Emberi kezek fogják a kezemet. Szorításuk néha erőtlenebb. Megtört szemek néznek rám, a sötétben is érzem jelenlétüket. Székek, ágyak és asztalok. Füzetből kitépett lapok, a sarokban egy régi sakktábla darabjai.
Lakat a cellák ajtaján, kicsiny börtönablakok. A napsugár azonban még oda is bekopog. Fáradt vagyok. Evezőcsapások, hullámok. Két világ határán tovasiklik csónakom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése