Látomás

Piros pöttyös labda gurul az úton. Nyomában lohol egy furcsa kisfiú. Fürge a járása, cikázva suhan át az autók között. Határozottnak tűnik, de minden egyes lépés után látom a bizonytalanságot amit maga mögött hagyott. A pöttyös labda nem akar megállni, egyre csalogatja a kisfiút. A gyermek fel sem emeli fejét, vakon követi a hívogató délibábot. Nem áll meg, nem fordul vissza. Arcán verejtékcseppek csillognak, haja csapzott, keze remeg, de őrzi a látszatot, mosolyog. Szemében törött álmok, áradó gondolatok. A labda csak gurul, gurul. A lejtő tetején megáll, s gúnyosan hátrafordul. A pöttyök felkacagnak, s mielőtt a fiú elérhetné, a mélybe veti magát. A gyermek arcán kétségbeesés, félelem. Rémülten kap utána, de csak levegőt markol. Áll a lejtő tetején, visszamenni már nem lehet. A délibáb eltűnik a szeme elől, s ott áll egyedül a magaslat tetején. Ekkor emeli fel először fejét. Már korántsem fiatal, férfivá lett. Mosolyog, mint mindig, így tanulta. Gépies mozzanatok. Telnek az évek, az idő néha barátságosan ráköszön, s hívja, menjen vele. Ám a férfi nem hallgat rá, egyre csak egy szót suttog: türelem. Megrekedt a semmi tetején, s lassan vastag hófelhő borítja be az eget. Lenéz a mélybe, s valami szokatlan erő húzza egyre lejjebb és lejjebb. Büszkén áll a magaslaton, töretlen hittel. Olyan mint egy kőszobor: rideg és fénytelen. Árnyéka lassan nő, míg teljesen be nem takarja. Még mindig mosolyog. Saját életének emlékműve. Mellé lépek, s óvatosan megérintem. Érzem, ahogy megborzong, s a vér újra elkezd áramlani az ereiben. A kő recseg-ropog. Fogom a kezét, s ő csak néz rám. Már hallom a szívdobogását, látom ahogy felölti magára régi színeit. Kezem arcához ér, a kőtábla széttörik. Haja csapzott, elpirulva mosolyog. Kisfiú, eltévedt kisfiú. Csak egy lépés, egyetlen ölelés, de a távolból valaki gúnyosan felkacag. A piros pöttyös labda a lejtő aljához gurul. Ugrok, hogy elkapjam, de csak levegőt markolok. Zuhanás közben rám néz, és ahogy mindig, mosolyog. Állok a dombtetőn, a felhők eltűnnek, s az eget elborítják a csillagok. Szomorúság, kisfiú, tudod ez egy ilyen dolog. Lenézek a mélybe, a tenger hullámai nyaldossák a sziklákat. Előveszek egy apró kavicsot a zsebemből s messzire hajítom, aztán várok. Halk csobbanással hull a vízbe, majd örökre elhallgat. Mögöttem megszólalnak a dobok. Lassan felkel a nap, s egy piros pöttyös labda a lábamhoz gurul.

http://www.youtube.com/watch?v=L3tx8s85t-A