Papírlapok

Összehajtottam ingemet, majd feltettem a polcra. A szövetnadrág szárait kisimítottam és vállfára akasztottam. Ujjaimat végigfuttattam a finom anyagon, s lehunytam a szememet. Még jól emlékeztem a mosolyára. Önfeledten tudott nevetni. Volt valami megmagyarázhatatlan melegség a tekintetében. Felsóhajtottam, s belebújtam kopott farmerembe. Ragaszkodó típus volt, évek óta kísért már utamon. Egy vékony polo, pullover, kattant az óra a csuklómon. A lakáskulcsot belegyűrtem nadrágzsebembe és elindultam. Az utcára kilépve egy erős széllökés azonnal megtámadott. Ismertem már, nem először próbálkozott, ám most sem jutott velem dűlőre.
„Egyszer csak feladja!" - gondoltam magamban mosolyogva, s búcsút intettem a durcás vendégnek. Furcsa volt a szabadság, a jutalom. A lehetőség olykor igen nagy fájdalmat okoz. Annyit gondolkodtam életem során, hogy szinte maguktól törtek elő a különféle foszlányok, hangok, hangulatok. Hihetetlen erővel bírtak. Mellettem emberek jöttek,mentek. Mindenki rohant, az egész város mozgott. Megálltam az utca közepén, s néztem a forgatagot. Különös nyugalom szállt meg. Nem tudom honnan és mikor érkezhetett, de váratlanul elárasztott. Jó érzés volt, nagyon jó. Békés szomorúság, néma könnyek, mosolygó fájdalom. És mégis, mégis megmagyarázhatatlanul bíztató.
A kis vendéglő ajtaja tárva volt. Elhaladtam mellette, s a fülemet megütötte a lágy zeneszó. Álltam egy ideig a bejárat előtt, s hallgattam a zongoraszót. Újra éreztem az illatot, amit a virágok árasztottak. Szirmok, élettől duzzadók. Az egyetlen igazság, amely ki nem mondható.
Rádöbbentem, hogy az autók motorja ugyanúgy dübörög, a sarkon ugyanúgy nyitva a kis bolt, s az ódon ház erkélyén ugyanúgy szállnak a füstkarikák s a vidám szópárbajok. A körúton csilingelt a villamos, s a járdán egy öreg bácsi hegedűjén kereste a megfelelő szólamot.
Bennem éltek a pillanatok. Bennem élt a napsütés, az eső kopogása a háztetőn, a nevetés, a szemek csillogása, a megfoghatatlan és a megfogható. Belehajtogattam az ingembe, s felakasztottam a nadrágommal együtt. Némán beszéltek a rejtett mozdulatok.
A piros lámpa előtt megálltam, s körbenéztem. Sem jobbról, sem balról nem volt forgalom. Az emberek elindultak a másik oldalra, én pedig csak álltam ott egyedül, s éreztem ahogy a város mozog. Egy bölcs festő gyorsan és precízen dolgozott. A vászon pillanatok alatt tele volt. S a kép? Egyre csak változott és változott. Jóízűen felnevettem. Szeretek élni. Egyszer volt, hol nem volt...