Szubjektív objektív

Hajnalodik. Várom, hogy jöjjön az ihlet, hogy összeálljanak a gondolatok, de valahogy minden olyan távoli. A kanapén ülök, hátam meggörnyed. Talán arra várok, hogy valaki a szobámba lépjen. A lámpafény égeti szememet. Nem bírom sokáig, felpattanok helyemről, s a ruhásszekrényhez lépek. Alsó, felső, már csak a király és az ász hiányzik. Menetközben kifelé felkapom fényképezőgépemet, majd hangos csattanással bevágom magam mögött az ajtót. Aztán hirtelen megállok egy pillanatra, s körbenézek. Az egész háztömb alszik. Lefutok a lépcsőkön, kinyitom az utcára nyíló ajtót, s belélegzem a szabadság illatát. Máris egyszerű és magától értetődő minden, ami történik. A villamoscsengetés, a járdán felbukkanó alak álmos arckifejezése, a faleveleket meglibbentő szél suttogása. Az élet apró jelei. A gép folyamatosan kattog a kezemben, miközben minden cél nélkül ballagok a kihalt utcákon a belváros felé. Az időt már egy jó ideje nem érzékelem, s valamelyik saroknál, ahol befordultam, elvesztettem a tájékozódási képességemet is. Ennyire talán még sosem örültem neki. Szerettem a veszélyt, vonzott a kaland, az ismeretlen.
"Felelőtlenség!" - mondták szüntelenül barátaim, de én csak csendben mosolyogtam, s mindig ittam az egészségükre egy pohár baracklevet. Végül már ők is nevettek rajtam. Nem volt mit tenni, végérvényesen és visszavonhatatlanul idealista voltam.
Az első fények feltűntek a távolban, de a saját világomban megállt az idő. Alkottam, s ilyenkor valami furcsa ködfüggöny ereszkedett a szemeim elé. Csak a színek, képek és hangulatok éltek és lélegeztek. Lényegében én is megszűntem létezni és egybeforrtam a láthatatlan egésszel, ami egyre szorosabban ölelt át. Aztán minden elsötétedett.
Egy parkban ébredtem. Frissnek és kipihentnek éreztem magam. Lassan feltápászkodtam és egy nagyot nyújtóztam. Nem tudtam hol vagyok, de a lábaim automatikusan vittek hazafelé. Az utcán emberek tolongtak, lökdösték egymást. Idegennek éreztem magam közöttük. A hatalmas épület előtt megálltam, s néhány pillanat múlva kinyílt a bejárati ajtó. Lépcsőn fel, a kulcs kattant a zárban. Izgatottan nyitottam be kis szobám ajtaján s lehuppantam a kanapéra. Ám meggondoltam magamat s visszatértem a konyhába, ahol felraktam egy kis vizet forrni. Néhány perc múlva már ott gőzölgött asztalomon az illatos tea. Nem kellett sokáig várnom. Az első korty után, amely végigszaladt torkomon, átmelegítve átfázott testemet, önkéntelenül is megmozdultak az ujjaim. Egy-két, egy-két. Ütemesen kopogtak a billentyűk számítógépem klaviatúráján. Ébredés. Fényképezőgépem villanásával összeállt a kép.