Cigarettafüst. Gomolyog, száll felfelé. A parkettán csikkdarabok hevernek. Üres üvegek a kukákban, felborult asztalok. Kívülállóként nézek körbe, s figyelem ahogy a tömeg feloszlik, és mindent beborít a csend. Előbújok az oszlop árnyékából, s beszívom az éjszaka illatát. Alszik a világ. A felborult szék mellé lépek. Kezem a hűvös fémhez ér. Megremegek. Felerősödik a szél. Kabátomat összehúzom, s megtörlöm szememet. Sós ízt érzek a számban.
Leülök a fűbe, s hanyatt fekszem, nézem a csillagokat. Hol halványabban, hol erősebben gyulladnak fel az égi mezőn, s árasztják a fényt és a sötétséget. Örökös küzdelem, örökös harc, örökös körforgás. Lemegy a nap, majd újra felkel, s ez így megy már évszázadok, évezredek óta. Csillagok tűnnek fel az égen, majd elnyeli őket a végtelen. Helyükön újabb támad, míg ő is át nem adja magát a végtelennek.
Keresem a legkisebbet, keresem a láthatatlant. A vén csónakos mosolyogva lapátol az aranytengerben a fejem felett. Fáradt és éhes, de csak megy előre, egyik csapás a másik után. Oda-vissza. Körülöttem szanaszét hevernek a cigarettacsikkek. Érzem, ahogy lecsukódnak szemeim, s már semmit sem hallok. Lassan a csend is megszűnik. Apránként szakadnak ki a földből a gyökerek. Befelé tartok, engednek a kötelek.
Megmozdul egy kéz, s a sötétben felvillan egy gyufaszál lehellete. Lágy és határozott, döntésekkel érkezett. Viszi a szívemet. Füstfelhő gomolyog, lassan belepi az égboltot. Hamu száll fejemre. Megbocsátva, feloldozva. Piros pecsét puffan a köveken. Bevégeztetett.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése