Impresszió

Egy festmény előtt állok, üres a vászon. Ecsetek hevernek a szobában szanaszét. Mindegyiket használta valaki, hegyük különböző színekben pompázik. Láthatatlan kezek rajzai kavarognak a levegőben. Egyik-másik megtapad a fehér falon, s beleolvad a tejszínű csendbe. Összeérnek a nappali fények, s a Hold dalai. Édesbús szólamok, vakító melegség. A falból kinyúl egy fiatal férfi keze. Fehér, sima, súlytalan. Magabiztosan emeli fel a földről a legsötétebb pemzlit, s villámgyors mozdulatokkal a vászonra vés valamit. Aztán a kéz elernyed, s a hűvös tégla ismét magába zárja. Az ecset halkan koppan a padlón. Döbbenten állok az üres lakásban. A vászon csupasz mint mindig, nem látok semmi változást, talán csak a függönyön át beszűrődő nap fényei gyengültek kicsit. Közeledik az este.A nyitott erkélyajtón beszökik a szél, s felkapja az íróasztalon heverő papírokat. Szállnak a levegőben, egyre feljebb, míg a fuvallat azt nem mondja elég, s útjukra engedi. Zuhannak lefelé. Betűk hevernek szanaszét, színek folynak a parketta repedései között. Megduzzadt folyam, melytől nincs menekvés. Belemártom az ecsetek hegyét sorban, egymásután. Kezem remeg, mialatt az állványhoz lépek. Nem látok, minden annyira félelmetesen sötét. A falból kinyúl a férfikéz. Tarka, sebzett, alig bírja magát tartani. Nagy robajjal szétdurran egy pezsgőspohár. Szilánkjai vérvörös csíkot permeteznek a hamvas vászontakaróra. Nesztelenül suhannak a falióra mutatói. Ecset és ember találkozik.