Könnyedség vibrál a levegőben, álmos sejtelem. Kutatom a hangokat, amelyek elmondják az igazi történetet. Válogatok, mintha tudnám kit keresek. Érzem, hogy itt jár a közelemben. Csendben lépked mellettem, észrevétlenül. Hallgat és figyel.
Szeretem a csendet. A kérdések válaszolnak, megszólal a lehetetlen. Valóság reszket a kezeimben. Összezárom, kinyitom, minden mozdulatot megismétlek. Varázslat, mely a végtelenbe hullik. Hangos csobbanással érek földet, s levegőért kapkodva emelem fel fejemet a vízből. Lélegzem. Szaggatottan, ijedten. A magasból a mélybe. Csalóka érzetek.
A ruha végigsimul testemen. Ismeretlen ismerős, mely lopva sétál be életembe. Már nem emlékszem kopogott-e, összemosódnak a képek. A parton állok, kezemben szorongatom az apró követ. Hogy kerültem ide? Álomkép süvít át fölöttem, s gúnyosan a fülembe nevet.
Lassan vánszorognak a percek, a mutató is pihen. Tévedek, újra és újra tévedek. Tökéletlen szavak, pusztító fegyverek, melyek a mélyben várakoznak, hogy egyetlen csapással földre döntsék ellenfeleiket.
Hallom ahogy mellettem lépked. Nem változott semmit sem, csupán öregebb lett. Egyszer talán láttam is. Olyan volt, olyan.... Nem emlékszem.
Szakadt húrok. Egy-kettő-három. Kopott darab. A pap hangosan kántál, miközben az utolsó lapát kerül a földre. Hangzavar a fejekben. Monoton, reggel és este. Nincsen ünnep, nincsen semmi ami különleges. A hétköznapok szürke egymásutánja várja a megállókban, hogy a sárga villamos vajon mikor csenget. Megesik, hogy olykor szó nélkül továbbmegy, s mi csak bámulunk utána üres tekintettel.
Fejemet a vízbe hajtom. Élet kell! Telnek a másodpercek, percek, aztán órák majd napok követik egymást. Néha hallom, ahogy a villamos csenget. Fejem a vízben. Lélegzem.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése