Törvényen kívül

Felbőgnek a motorok. Tompa dübörgés rázza meg az ablakokat, mintha vihar készülne. Lámpafények, egyszerre gyulladnak fel. Suhanó árnyékok, egymás mellett haladnak, majd az első kanyarban különválnak, s iszonyatos sebességgel tűnnek el a sötét éjszakában. Egy ideig még hallom hangjukat, aztán minden elcsendesedik. Nyugtalanul forgolódom, nem tudok aludni. Régóta nem vetem már meg ágyamat, van hogy a reggel még ébren talál. Lázadok és létezem.
Könyörtelen szenvedélyek. Partok és hullámok, evezőcsapás, hol kemény, hol erőtlen. Pillanatokból összerakott képkockák, melyek hiányosak, vagy éppen összenyomják egymást. Levegővétel, tompa, érzéketlen. Amikor már nem értem, amit hallok, amikor nem gondolkodom, amikor nem keresem az összefüggéseket, valahogy kibontakozik a felelet. Reménytelen. Újra és újra nekilendül, hogy darabokra tépjen. Vizes a ruha a hátamon, a párna töri a fejemet.
Hallom a dübörgést, sokkal közelebbről mint bármikor. A kanyarban szemembe villan egy vakító fénycsóva. Fékezek.Csattanás, s valahogy minden olyan súlytalanná válik. Repülök, kezemmel elérem a felhőket. Az ég nem kék, hanem fekete. Füst terjeng a közelben, érzem ahogy marja szememet. Meleg van. Pattog a tűz, ütemesen, mintha harci dobot pergetnének. A lázadók indulója, mely hív hogy tartsak vele.
Fáradok, túl magasan vannak a fellegek. Aludni kellene, nem sokat, egy keveset. Néhány percet csupán, vagy néhány órát. Az idő azonban feltartóztathatatlanul rohan, s még mindig túl közel vannak a felhők. Nem jön az álom, lázadok. Felzúgnak a motorok.

C'est la vie

Nem értettem, nem hallottam meg amit mondott. Elnyomta a nevetés, amit szám formált a néma vádakból. Türelmes hallgatás. Az ajtó hangtalanul bezárult, s a kulcs fordult a zárban. Felhőtlenül nevettem, miközben zokogott a lelkem. A falon túl halkan reccsent a régi karosszék. A rózsakvarc megcsillant az asztalon. Családi fénykép. Minden széthullik, minden összetartozik. Lassan forognak a szék lábai. Tollak, ceruzák, névjegyek, jegyzetek. Papírfecnik a sarokban teleírva. Egy mosolygó jel, mely le nem veszi rólam tekintetét. Figyel, követi minden egyes lépésemet. Ismerős illat. Semmi nem változott, minden eleven, csupán a csend lett óriási. Óriási és megfejthetetlen.
Leülök az ajtó elé, és figyelem a kiszűrődő fényeket. Hallgatózom, ám a túloldalon nem mozdul semmi sem. A kandallóban ég a tűz, magasra csapnak lángjai. Fázok. Elképzelem az apró gyerekarcokat, s a boldogságot ami a lángok fényében ezer színben játszott. Nem is volt olyan rég. Elhervadt virág hever a sarokban. Egykor aranysárga színben pompázott, ám mára elvesztette egykori ragyogását, és sápadtan bújt el a könyvespolc árnyékában.
A szövetkabát a szék hátán hevert, mint mindig. Tiszta volt és rendezett. Az illatát szüntelenül éreztem, bármerre jártam. Belém kapaszkodott, s nem maradt el tőlem. Dobozok, bútorok, emlékek.
A túloldalon megreccsen a szék. Izgatottan kalapál a szívem. Várok. Az ajtó rései elsötétednek, kihunynak a fények. Ülök, hátamat a falnak támasztva. Nevetek, és zokog a lelkem.

http://www.youtube.com/watch?v=U-5Z6XNkybI

Szubjektív objektív

Hajnalodik. Várom, hogy jöjjön az ihlet, hogy összeálljanak a gondolatok, de valahogy minden olyan távoli. A kanapén ülök, hátam meggörnyed. Talán arra várok, hogy valaki a szobámba lépjen. A lámpafény égeti szememet. Nem bírom sokáig, felpattanok helyemről, s a ruhásszekrényhez lépek. Alsó, felső, már csak a király és az ász hiányzik. Menetközben kifelé felkapom fényképezőgépemet, majd hangos csattanással bevágom magam mögött az ajtót. Aztán hirtelen megállok egy pillanatra, s körbenézek. Az egész háztömb alszik. Lefutok a lépcsőkön, kinyitom az utcára nyíló ajtót, s belélegzem a szabadság illatát. Máris egyszerű és magától értetődő minden, ami történik. A villamoscsengetés, a járdán felbukkanó alak álmos arckifejezése, a faleveleket meglibbentő szél suttogása. Az élet apró jelei. A gép folyamatosan kattog a kezemben, miközben minden cél nélkül ballagok a kihalt utcákon a belváros felé. Az időt már egy jó ideje nem érzékelem, s valamelyik saroknál, ahol befordultam, elvesztettem a tájékozódási képességemet is. Ennyire talán még sosem örültem neki. Szerettem a veszélyt, vonzott a kaland, az ismeretlen.
"Felelőtlenség!" - mondták szüntelenül barátaim, de én csak csendben mosolyogtam, s mindig ittam az egészségükre egy pohár baracklevet. Végül már ők is nevettek rajtam. Nem volt mit tenni, végérvényesen és visszavonhatatlanul idealista voltam.
Az első fények feltűntek a távolban, de a saját világomban megállt az idő. Alkottam, s ilyenkor valami furcsa ködfüggöny ereszkedett a szemeim elé. Csak a színek, képek és hangulatok éltek és lélegeztek. Lényegében én is megszűntem létezni és egybeforrtam a láthatatlan egésszel, ami egyre szorosabban ölelt át. Aztán minden elsötétedett.
Egy parkban ébredtem. Frissnek és kipihentnek éreztem magam. Lassan feltápászkodtam és egy nagyot nyújtóztam. Nem tudtam hol vagyok, de a lábaim automatikusan vittek hazafelé. Az utcán emberek tolongtak, lökdösték egymást. Idegennek éreztem magam közöttük. A hatalmas épület előtt megálltam, s néhány pillanat múlva kinyílt a bejárati ajtó. Lépcsőn fel, a kulcs kattant a zárban. Izgatottan nyitottam be kis szobám ajtaján s lehuppantam a kanapéra. Ám meggondoltam magamat s visszatértem a konyhába, ahol felraktam egy kis vizet forrni. Néhány perc múlva már ott gőzölgött asztalomon az illatos tea. Nem kellett sokáig várnom. Az első korty után, amely végigszaladt torkomon, átmelegítve átfázott testemet, önkéntelenül is megmozdultak az ujjaim. Egy-két, egy-két. Ütemesen kopogtak a billentyűk számítógépem klaviatúráján. Ébredés. Fényképezőgépem villanásával összeállt a kép.

Sodrásban

Keresem a szigetet. Körbejárok, s ugyanoda érek vissza. A nap egyre hevesebben tűz, s torkomat kaparja a szomjúság. Ruhám itt-ott elszakadt, s a forró homok a talpamat is égeti. Mégis megyek, kutatok tovább. A parton néhol elszórt palackokat látok, vagy éppen összetépett ruhadarabokat, felszedett sátrak helyét. Az is megesik, hogy jeleket vélek felfedezni a földbe karcolva. Egyszer még meg is álltam, hogy kibogozzam mit is rejtenek a furcsa betűk, de nem jutottam semmire. Talán azt reméltem, hogy elvezetnek a szigethez. Az éjszakákat mindig régi sátramban töltöttem. Kicsit ugyan már megkopott, de az évek során a szívemhez nőtt, oda nem adtam volna semmiért. A sátorajtóból órák hosszat képes voltam a csillagokat nézegetni. Nosztalgia? Lehet, bár inkább honvágyat éreztem. Meglepett ez az érzés. Föld és ég között létezett egy vékony kis létra, de csak keveseknek sikerült megtalálni. Azok közül akikkel találkoztam, nem látta senki. Napi elmélkedésem után visszabújtam sátramba, s elővettem a vésőt és a fát. Jó ideje készült már az átjáró jelen s jövő közé. Óvatosan dolgoztam, nagy gonddal és igyekezettel. Szerettem látni, ahogy valami megszületik a kezeim között. Mosolyogva hullott rólam a verejték. Ilyenkor megszűnt az idő, s csak hajnaltájt sikerült néhány órára álomra hajtanom fejemet. Álmomban is mosolyogtam. Szerettem a fa illatát.
Keresem a szigetet. A nap még mindig vakít, s forró homokot fúj arcomba és számba a haragos szél. A távolban egy véső, és egy kis megmunkált fadarab fekszik a homokszőnyegen. Megállok s hosszasan figyelem az ismerős darabokat. Valaki ezekkel nemrég dolgozott. A földön jelek hevernek szerteszét. Már csak egyetlen mozdulat. Valamit visz a víz.

Záróra

Nem megy, ez most nyom, szorít. Fáj, érted? Kegyetlenül ég. Mit vársz, mire vársz? Miért nem mész már? Hagyj egyedül, hagyj békén! Nem érted? Egyedül akarok lenni. Mindig, örökké.

Valóban, ilyen nem létezik. Te sem létezel, csak kép vagy, csalóka délibáb. Hogy akkor miért beszélsz? Mert szeretném, hogy beszélj. Azt szeretném, hogy létezz, hogy halljam a hangodat, hogy lássam amint összeomlik minden a szemeim előtt. Igen, ezt szeretném.

Nem, nem rombolni. Tévedsz. Építeni. Házat? Nem, ugyan dehogy! Hidat, amelyen lehet oda-vissza járni. Miből? Ami van, amit találok. Ha nincsen semmi? Akkor majd keresek valamit. Út? Minek kellene út? A hídhoz? Nem, oda nem visz út, nem ismeri senki.
Ha valaki felfedezi? Akkor fel kell égetnem. Nem jöhet át, nincs visszatérés. Ha itt marad, akkor van számára remény, ha átjön örökre elveszett.

Nem értesz ugye? Látom a szemeidben, hogy tébolyultnak vélsz. Összefüggéstelen beszéd? Miért nem érted? Állj ide a tükörhöz, gyere kérlek, hadd mutassak valamit! Látod?  Nem, még mindig nem látod, homályos a kép. Nem törölhetem le, ez a Te feladatod. Ezt dobta a gép. Addig alszok egyet, de itt leszek a sarokban és figyelek rád.

Ébredj, kérlek kelj fel! Nézz rám! A szemedbe ment az üvegszilánk, azonnal hívok segítséget. Ereszd el a kezemet, ez az egyetlen esélyünk. Istenem, ég a híd! El kell oltani! Vizet! Én nem akartam, én azt hittem.. Nem számít? De... Igen, én is szeretlek, de... Ne hagyj itt! Hallod? Kérlek, én...

Por és hamu, koporsófedél.

Szellemtánc

Belefeledkezni abba, amit csinálsz, elmerülni az életben. Kimondhatatlan felfedezés, ahogy alattad mozog a föld, s feletted stabilan áll az ég. Madárraj szárnycsapásainak suhogását sodorja feléd a szél, s ahogy elhaladsz a vén tölgyek mellett, egyszerre érinti meg arcodat a napsugár s az enyhet adó lombkorona. Eszmélsz. A haldoklásban látod a felemelkedést, az élet születését. Szemed előtt bújik ki a földből egy apró hajtás, s függeszti rád kutató tekintetét. Felhőtlen nevetés. Valahol a távolban kutyák ugatnak. Magad elé képzeled a vidám állatok kergetőzését. Gondtalan játék.
Vízcsobogást hallasz. Szokatlan füleidnek, s mégis felébreszti benned  a szomjúságot, a keresést. Térkép nélkül haladsz, nincsen nálad semmi, ami mutatná hogy merre lépj. Nem számít, hiszen a csobogás a füleden keresztül a lelkedig él, s ott megöntözi haldokló virágaid. Ahogy a növénytakaró kettéválik, egy csodálatos zuhatag látványa terül eléd. Leírhatatlan érintés, mely áthatol a mindenség üvegfüggönyén. Belépsz, s lábadat a hűvös vízbe mártod, majd elindulsz befelé. Halak ugrálnak melletted, s az apró hullámok virágszirmokat sodornak feléd. Csend honol mindenütt, s mégis minden lüktetve él. Már nem gondolkodsz. Hagyod, hogy élj! Felfekszel a víz hátára, s bámulod az ég felhőit, ahogy változnak, pedig látszólag nem történik semmi. Valóban, nem történik semmi. Semmi olyan, amit a kezedbe foghatsz, s érezheted lelked görcsös szorítását, ahogy igyekszik megtartani. Elengedsz mindent ami megtartja börtönöd rácsait. Aztán vársz. Nem történik semmi, csupán minden örökre megváltozik.

http://www.youtube.com/watch?v=5WCgX4VQp2o

Impresszió

Egy festmény előtt állok, üres a vászon. Ecsetek hevernek a szobában szanaszét. Mindegyiket használta valaki, hegyük különböző színekben pompázik. Láthatatlan kezek rajzai kavarognak a levegőben. Egyik-másik megtapad a fehér falon, s beleolvad a tejszínű csendbe. Összeérnek a nappali fények, s a Hold dalai. Édesbús szólamok, vakító melegség. A falból kinyúl egy fiatal férfi keze. Fehér, sima, súlytalan. Magabiztosan emeli fel a földről a legsötétebb pemzlit, s villámgyors mozdulatokkal a vászonra vés valamit. Aztán a kéz elernyed, s a hűvös tégla ismét magába zárja. Az ecset halkan koppan a padlón. Döbbenten állok az üres lakásban. A vászon csupasz mint mindig, nem látok semmi változást, talán csak a függönyön át beszűrődő nap fényei gyengültek kicsit. Közeledik az este.A nyitott erkélyajtón beszökik a szél, s felkapja az íróasztalon heverő papírokat. Szállnak a levegőben, egyre feljebb, míg a fuvallat azt nem mondja elég, s útjukra engedi. Zuhannak lefelé. Betűk hevernek szanaszét, színek folynak a parketta repedései között. Megduzzadt folyam, melytől nincs menekvés. Belemártom az ecsetek hegyét sorban, egymásután. Kezem remeg, mialatt az állványhoz lépek. Nem látok, minden annyira félelmetesen sötét. A falból kinyúl a férfikéz. Tarka, sebzett, alig bírja magát tartani. Nagy robajjal szétdurran egy pezsgőspohár. Szilánkjai vérvörös csíkot permeteznek a hamvas vászontakaróra. Nesztelenül suhannak a falióra mutatói. Ecset és ember találkozik.

Napkitörés

Tűzgolyó. Vörösen izzik a sötét éjszakában, ahogy átrepül a házak felett. Az ablakokban emberek állnak, s bámulva nézik a különös jelenséget. Nappali világosság. Egyetlen pillanatra csupán, de mégis olyan érzés, mintha feltépné a sötétség kapuját.
Az izzó gömb mintha nem látna senkit és semmit. A távolba réved, halad célja felé. Útközben néhol elhagyja lángcsóváit, melyek a földre hullva beszivárognak a talajba, s életet lehellnek a természet vérkeringésébe. Az örökkévalóság titkai.
A szomszéd ház erkélyén egy kisfiú fogja édesanyja kezét. 7 éves lehet talán, de szemei messzi tájakról mesélnek. Lobognak a tábortűz fényei. Ahogy a tűzgolyó elhalad mellettem, bőrömön érzem forró lélegzetét. Suttog valamit. Nem értem a szavakat, de érzem, hogy magába szív. Közelebb hajolok, hogy felismerjem a foszlányokat, s jelentést gyúrjak az egymás után rakott darabokból; ám abban a pillanatban hogy arcom parázsló bőréhez ér, felsikolt fejemben a szenvedés.
Lángnyelvek, fénycsóvák, testem részecskékre esik szét, aztán hirtelen sötét lesz. Nem érzem már a lüktetést. Hallom ugyan, de idegenül, kintről érkezik. Megtapintom végtagjaimat, semmi változás, mindegyik a helyén. S ekkor, hatalmas robajjal elkezd a golyó száguldani. Bukfencezem, nem tudom magam irányítani. Előre-hátra, de mégsincs rajtam se zúzódás, se törés. Kinyitom szememet, tűzben ég. Az egész testem lángol, mint az emberi szenvedély. Mikor fog kihunyni? Kérdés, melyre nem felel a messzeség. Talán soha, talán már elhamvadt rég.
Látom a kisfiút, integet felém. Szemében messzi tájak álomképe él. Fékevesztett repülés. Már nem kapaszkodom. Hátradőlök, fejemet a forró talajra hajtom, s a tűzgolyó száguld az új világ felé.

http://www.youtube.com/watch?v=RPSHT318rbk

Mátrix

Megvetett ágy, puha takaró. Billentyűk kattogása, miközben a háttérben a televízió duruzsol. Értelmetlen szóáradat, fárasztó mondatok. A sarokban egy félig olvasott könyv hever a hintaszéken. Gondosan őrzött, nincsen rajta se folt, se karcolás. Titok és rejtett pillanatok. Várakozó szemek, amelyek az asztal mögött görnyedő hátra szegeződnek. Semmi válasz, néha egy néma mosoly. Nem történik semmi, lassan megszűnnek a neszek és a zörejek. A levegőben kimondatlan sóhajok lógnak. Álomvilág a takarón, s játék a vibráló monitoron. Két idegen világ, amely összeforrt az évek során. A határokat azonban nem tudták átlépni. Lehetőség sok volt, ám jöttek a buktatók. Elesni, felállni, megállni, leülni. A kerék egyre csak forog. A takarón játék, álom a monitoron.

Elveszett gyémánt

Tovább, tovább. Az erdőn túl egy szép kis tisztás terül el. Jártál már arra? Nem, nem hiszem. Arra még senki sem járt. Tudod, azt szerettem volna ha elkísérsz!
Igen, ezért jöttem el. Nem tehettem mást.
Miért nem jöttem korábban?
Jártam már nálad, de nem voltál itthon.
Miért nem vártalak meg? Órákig ültem az ajtód előtt.
Most miért hallgatsz? Elkísérsz? Miért? Igen, értem.
Bárcsak érteném.

Kifordított igazság

Időtlen várakozás. Ülni a híd tetején, és hallgatni a morajlást. Egy ideje már nem járnak a hajók. Nemrég még tavasz volt, most tél fütyül a köveken át. Az utolsó sirály tegnap repült át a víz felett, vagy talán tegnapelőtt, vagy nem is tudom már. Kenyérmorzsákat visz a szél, aprók, esetlenek.
A híd régóta áll. Ember a part két végén. Homokszemek kergetőznek a levegőben. Elhalkult a beszéd, a szavak a mélybe hullottak. Valamikor a híd közepén álltunk, s fogtuk egymás kezét. Két ember a semmiben, a mindenért. Látom a túlparton az alakját, édeskés illatot sodor felém a szél. Lyukas tenyér, kenyérmorzsák hullanak lefelé. Megmoccan a híd. Lassan, komótosan ébredezik. Széttárja karjait, s egy nagyot ásít. Földre hullok, a homok beletapad hajamba, s rángatja, tépi. Idegen érzés. A híd közepén fekszem, gúnyosan kacag a semmi. Aludni szeretnék, hagyni, hogy menjen vagy jöjjön, várni az utolsó sirály szárnycsapásait. Varázskép: belül kint, kívül bent. A homok egyre kapaszkodik belém.
Eszmélet. Monoton lüktetés, akár a homlokomon az ér. Ugyanúgy, ugyanott, ugyanazért. Szakaszok, sorompók, lámpák. Erdő és tisztás, Te bent én odakint. Tükörkép. Omlik a híd. A parton állok, s hallgatom a robajt, mely a földre kényszeríti. Sír. Ember a túlpart szélén. Integetek. A csónak... Igen, a csónak odavisz, de addig.. Addig még az utolsó sirály szárnycsapásai. Várakozás, időtlen híd.

Látomás

Piros pöttyös labda gurul az úton. Nyomában lohol egy furcsa kisfiú. Fürge a járása, cikázva suhan át az autók között. Határozottnak tűnik, de minden egyes lépés után látom a bizonytalanságot amit maga mögött hagyott. A pöttyös labda nem akar megállni, egyre csalogatja a kisfiút. A gyermek fel sem emeli fejét, vakon követi a hívogató délibábot. Nem áll meg, nem fordul vissza. Arcán verejtékcseppek csillognak, haja csapzott, keze remeg, de őrzi a látszatot, mosolyog. Szemében törött álmok, áradó gondolatok. A labda csak gurul, gurul. A lejtő tetején megáll, s gúnyosan hátrafordul. A pöttyök felkacagnak, s mielőtt a fiú elérhetné, a mélybe veti magát. A gyermek arcán kétségbeesés, félelem. Rémülten kap utána, de csak levegőt markol. Áll a lejtő tetején, visszamenni már nem lehet. A délibáb eltűnik a szeme elől, s ott áll egyedül a magaslat tetején. Ekkor emeli fel először fejét. Már korántsem fiatal, férfivá lett. Mosolyog, mint mindig, így tanulta. Gépies mozzanatok. Telnek az évek, az idő néha barátságosan ráköszön, s hívja, menjen vele. Ám a férfi nem hallgat rá, egyre csak egy szót suttog: türelem. Megrekedt a semmi tetején, s lassan vastag hófelhő borítja be az eget. Lenéz a mélybe, s valami szokatlan erő húzza egyre lejjebb és lejjebb. Büszkén áll a magaslaton, töretlen hittel. Olyan mint egy kőszobor: rideg és fénytelen. Árnyéka lassan nő, míg teljesen be nem takarja. Még mindig mosolyog. Saját életének emlékműve. Mellé lépek, s óvatosan megérintem. Érzem, ahogy megborzong, s a vér újra elkezd áramlani az ereiben. A kő recseg-ropog. Fogom a kezét, s ő csak néz rám. Már hallom a szívdobogását, látom ahogy felölti magára régi színeit. Kezem arcához ér, a kőtábla széttörik. Haja csapzott, elpirulva mosolyog. Kisfiú, eltévedt kisfiú. Csak egy lépés, egyetlen ölelés, de a távolból valaki gúnyosan felkacag. A piros pöttyös labda a lejtő aljához gurul. Ugrok, hogy elkapjam, de csak levegőt markolok. Zuhanás közben rám néz, és ahogy mindig, mosolyog. Állok a dombtetőn, a felhők eltűnnek, s az eget elborítják a csillagok. Szomorúság, kisfiú, tudod ez egy ilyen dolog. Lenézek a mélybe, a tenger hullámai nyaldossák a sziklákat. Előveszek egy apró kavicsot a zsebemből s messzire hajítom, aztán várok. Halk csobbanással hull a vízbe, majd örökre elhallgat. Mögöttem megszólalnak a dobok. Lassan felkel a nap, s egy piros pöttyös labda a lábamhoz gurul.

http://www.youtube.com/watch?v=L3tx8s85t-A

Modern ima

Cigarettafüst. Gomolyog, száll felfelé. A parkettán csikkdarabok hevernek. Üres üvegek a kukákban, felborult asztalok. Kívülállóként nézek körbe, s figyelem ahogy a tömeg feloszlik, és mindent beborít a csend. Előbújok az oszlop árnyékából, s beszívom az éjszaka illatát. Alszik a világ. A felborult szék mellé lépek. Kezem a hűvös fémhez ér. Megremegek. Felerősödik a szél. Kabátomat összehúzom, s megtörlöm szememet. Sós ízt érzek a számban.
Leülök a fűbe, s hanyatt fekszem, nézem a csillagokat. Hol halványabban, hol erősebben gyulladnak fel az égi mezőn, s árasztják a fényt és a sötétséget. Örökös küzdelem, örökös harc, örökös körforgás. Lemegy a nap, majd újra felkel, s ez így megy már évszázadok, évezredek óta. Csillagok tűnnek fel az égen, majd elnyeli őket a végtelen. Helyükön újabb támad, míg ő is át nem adja magát a végtelennek.
Keresem a legkisebbet, keresem a láthatatlant. A vén csónakos mosolyogva lapátol az aranytengerben a fejem felett. Fáradt és éhes, de csak megy előre, egyik csapás a másik után. Oda-vissza. Körülöttem szanaszét hevernek a cigarettacsikkek. Érzem, ahogy lecsukódnak szemeim, s már semmit sem hallok. Lassan a csend is megszűnik. Apránként szakadnak ki a földből a gyökerek. Befelé tartok, engednek a kötelek.
Megmozdul egy kéz, s a sötétben felvillan egy gyufaszál lehellete. Lágy és határozott, döntésekkel érkezett. Viszi a szívemet. Füstfelhő gomolyog, lassan belepi az égboltot. Hamu száll fejemre. Megbocsátva, feloldozva. Piros pecsét puffan a köveken. Bevégeztetett.

Papírlapok

Összehajtottam ingemet, majd feltettem a polcra. A szövetnadrág szárait kisimítottam és vállfára akasztottam. Ujjaimat végigfuttattam a finom anyagon, s lehunytam a szememet. Még jól emlékeztem a mosolyára. Önfeledten tudott nevetni. Volt valami megmagyarázhatatlan melegség a tekintetében. Felsóhajtottam, s belebújtam kopott farmerembe. Ragaszkodó típus volt, évek óta kísért már utamon. Egy vékony polo, pullover, kattant az óra a csuklómon. A lakáskulcsot belegyűrtem nadrágzsebembe és elindultam. Az utcára kilépve egy erős széllökés azonnal megtámadott. Ismertem már, nem először próbálkozott, ám most sem jutott velem dűlőre.
„Egyszer csak feladja!" - gondoltam magamban mosolyogva, s búcsút intettem a durcás vendégnek. Furcsa volt a szabadság, a jutalom. A lehetőség olykor igen nagy fájdalmat okoz. Annyit gondolkodtam életem során, hogy szinte maguktól törtek elő a különféle foszlányok, hangok, hangulatok. Hihetetlen erővel bírtak. Mellettem emberek jöttek,mentek. Mindenki rohant, az egész város mozgott. Megálltam az utca közepén, s néztem a forgatagot. Különös nyugalom szállt meg. Nem tudom honnan és mikor érkezhetett, de váratlanul elárasztott. Jó érzés volt, nagyon jó. Békés szomorúság, néma könnyek, mosolygó fájdalom. És mégis, mégis megmagyarázhatatlanul bíztató.
A kis vendéglő ajtaja tárva volt. Elhaladtam mellette, s a fülemet megütötte a lágy zeneszó. Álltam egy ideig a bejárat előtt, s hallgattam a zongoraszót. Újra éreztem az illatot, amit a virágok árasztottak. Szirmok, élettől duzzadók. Az egyetlen igazság, amely ki nem mondható.
Rádöbbentem, hogy az autók motorja ugyanúgy dübörög, a sarkon ugyanúgy nyitva a kis bolt, s az ódon ház erkélyén ugyanúgy szállnak a füstkarikák s a vidám szópárbajok. A körúton csilingelt a villamos, s a járdán egy öreg bácsi hegedűjén kereste a megfelelő szólamot.
Bennem éltek a pillanatok. Bennem élt a napsütés, az eső kopogása a háztetőn, a nevetés, a szemek csillogása, a megfoghatatlan és a megfogható. Belehajtogattam az ingembe, s felakasztottam a nadrágommal együtt. Némán beszéltek a rejtett mozdulatok.
A piros lámpa előtt megálltam, s körbenéztem. Sem jobbról, sem balról nem volt forgalom. Az emberek elindultak a másik oldalra, én pedig csak álltam ott egyedül, s éreztem ahogy a város mozog. Egy bölcs festő gyorsan és precízen dolgozott. A vászon pillanatok alatt tele volt. S a kép? Egyre csak változott és változott. Jóízűen felnevettem. Szeretek élni. Egyszer volt, hol nem volt...

Foltok a ruhán

Álarcosbál. Tarka és szürke jelmezek. Mindegyik mögött rejtőzik egy arc, egy ember. Különös forgatag kering a teremben, megállás nélkül, körbe-körbe. Beleszédül a fejem, ahogy szememmel követem a lépéseket. Egyet hátra, kettőt előre. Belehullok egy karosszékbe, szinte eltűnök benne. Vibráló fények villannak szemembe, hunyorogva figyelem a színeket, melyek megvadulva cikáznak a földről az égbe, majd vissza le.
Keringőszót hallok. Szoknyák suhogása, pohárcsilingelés. Felmegy a függöny. Tükör a sarokban, tükör a szívemben. Homályos derengés. Szenvedély izzik a levegőben, elsöprő erő. Megkapaszkodom székem karfájába. Folyik rólam a verejték, miközben magasba emelkedik a hírnév. Aztán csak nézem a régi íróasztalt, s rajta a teleírt lapokat. A kis gyertyaláng izgatottan lobban néhányat, majd lehunyja szemét. Történetek, mesék. A színpadon őrület. Kezemet nyújtom a függöny felé, s meghúzom a zsineget. Semmi változás. Minden megy tovább, csak a helyemre ült le valaki. Felsóhajtok, s leülök a lépcsőre. Újabb felvonás, a nézőtér tele. Lépcsőn ülök, talán a második vagy harmadik fokon. A székeken ismerős és ismeretlen arcok. Mosolygok. Olyan távolinak tűnnek, miközben ülök a színpadon. Valami megváltozott. Vendég lettem ott, ahol két világ határa mozog. Előttem az ajtó. Csak ülök a lépcsőn, az őrület eluralkodik a nézőtéren, s a színpadon csend honol. Tükör a szívemben, tükör a falon. Búcsúzom. Suttogva küldöm sóhajom. A függöny lehull. Hazaindulok.

Te rongyos élet

Könnyedség vibrál a levegőben, álmos sejtelem. Kutatom a hangokat, amelyek elmondják az igazi történetet. Válogatok, mintha tudnám kit keresek. Érzem, hogy itt jár a közelemben. Csendben lépked mellettem, észrevétlenül. Hallgat és figyel.
Szeretem a csendet. A kérdések válaszolnak, megszólal a lehetetlen. Valóság reszket a kezeimben. Összezárom, kinyitom, minden mozdulatot megismétlek. Varázslat, mely a végtelenbe hullik. Hangos csobbanással érek földet, s levegőért kapkodva emelem fel fejemet a vízből. Lélegzem. Szaggatottan, ijedten. A magasból a mélybe. Csalóka érzetek.
A ruha végigsimul testemen. Ismeretlen ismerős, mely lopva sétál be életembe. Már nem emlékszem kopogott-e, összemosódnak a képek. A parton állok, kezemben szorongatom az apró követ. Hogy kerültem ide? Álomkép süvít át fölöttem, s gúnyosan a fülembe nevet.
Lassan vánszorognak a percek, a mutató is pihen. Tévedek, újra és újra tévedek. Tökéletlen szavak, pusztító fegyverek, melyek a mélyben várakoznak, hogy egyetlen csapással földre döntsék ellenfeleiket.
Hallom ahogy mellettem lépked. Nem változott semmit sem, csupán öregebb lett. Egyszer talán láttam is. Olyan volt, olyan.... Nem emlékszem.
Szakadt húrok. Egy-kettő-három. Kopott darab. A pap hangosan kántál, miközben az utolsó lapát kerül a földre. Hangzavar a fejekben. Monoton, reggel és este. Nincsen ünnep, nincsen semmi ami különleges. A hétköznapok szürke egymásutánja várja a megállókban, hogy a sárga villamos vajon mikor csenget. Megesik, hogy olykor szó nélkül továbbmegy, s mi csak bámulunk utána üres tekintettel.
Fejemet a vízbe hajtom. Élet kell! Telnek a másodpercek, percek, aztán órák majd napok követik egymást. Néha hallom, ahogy a villamos csenget. Fejem a vízben. Lélegzem.

Befejezetlenül...

Jellemtelenség. Ember. Törés. Pont, tizedesvessző. A mondat végén egy hosszú í. Küldött és küldetés. Csillogó üresség, büszke erény. Tapsorkán, szemfényvesztés. Játék a szavakkal, végtelen mindenség. Aztán csak csend, néma csend. A lélek táncai.

Egy csepp méz...

Felváltva lapozom az előttem heverő könyveket. A kanapén egy frissen mosott kardigán hever. Hófehér. Beszívom az illatát. Árad belőle a frissesség. Mosolyogva fordulok vissza a betűtengerhez, s megdörzsölöm fáradt szemeimet. Egyszerre mutat a világ százfelé. Táblák, melyek jelzik a helyes irányt, de furcsa módon nincs két azonos köztük, nincs két ugyanolyan cél. A lapokon is mások a színek, a betűtípusok, más az érintés. Ebben a kis szobában találkoznak a világ számkivetettjei. Szám szerint? Név szerint? Nem, csupán védtelenül, idegenként.
Nem ismerik egymást, s gyanús szemmel méregetik a másikat. A legkisebb mosolyogni próbál, s elbújik anyja szoknyája mögé. Van, aki harsányan nevet, s van akinek szemében gyűlölet ég. A földön teáscsészék hevernek szerteszét. Az esti társaság hagyta itt. Érdekes, egy szót sem szóltak, csak némán kanalazták a gőzölgő italt, s figyelték a cukorszemecskék hogy olvadnak szét. Aztán mindegyik felállt és eltűnt. Nem kérdeztem hova mennek. Nem ismertem őket, csak fordultak egyet könyveim lapjai.
Kavalkád az élet peremén. Az ablakban állok, s kortyolom a kihűlt teát. Hiányzik belőle a citrom. A párkányon koppan az üvegpohár. Nyújtózom, ropognak csontjaim. Törik vagy hajlik? Felvillan egy autó lámpafénye. Egyenesen a szemembe világít. Faggat, nem tágít. Az esernyő eldől a sarokban. Hátrafordulok, s nagyot ásítok. Elalszik a lámpafény.
Párhuzamos életek. Az egyik kel, a másik fekszik. Ugyanakkor, ugyanott. Az egyik hallgat, a másik beszél. Nem értik. Kattan a zenegép. A határidőnaplóban tengernyi bejegyzés. Idegen közelség. Beszívom az illatot. Milyen furcsa! Hófehér.

Mozaik

Tik-tak. A falióra ütemesen ketyeg. Mutatója lassan, komótosan mozog, elüti az éjfélt. Odakint megszólal egy harang. Zúg, hangja betölti a teret és rohan át a városon, ki a szabadba, hogy egy mély levegőt vegyen. Aztán elhallgat, s a hirtelen feltámadt szél elsöpri az utcára szórt szemetet. A kukák mögül egy kóbor macska feje tűnik fel. Riadt szemekkel bámul a sötét semmibe, majd eltűnik, ahogy érkezett.
A falak mellett árnyak fekszenek: komor, néma kísértetek. Néha mintha egyik másik megmoccanna, s valami különös, idegen nyelven mondana valamit. Nem értem a beszédüket. Figyelek. A kóbor macska újra feltűnik mellettem. A lábamhoz dörzsölőzik, s dorombolása felgyorsítja szívverésemet. Hízeleg. Azt sem tudja ki vagyok, de érzi ereimben az életet.
Valami fojtogatja a torkomat. Émelyítő szagokat érzek. Megremegek. El innen! A macska még mindig lábaim között cikázik, s dorombol sejtelmesen. Léptek koppannak a kövezeten. Elbújok egy kuka mögé, s a kis állatot a karomba veszem. Hallgatok, csupán kezem mozog gépiesen, ahogy a kosztól összetapadt szőrzetet simogatom. A macska lehunyja szemeit, s álomba merül. Szelíden szuszog, évek óta nem pihenhetett.
A léptek egyre közelebb és közelebb érnek. Megrezzenek. Megmoccan az egyik kuka fedele. Egy néma kísértet keresi az életet. A távolból figyelem. Meggörnyedt, kezei remegnek. Ráncok szabdalják át arcának minden egyes szegletét, s mégis annyira természetesek, mindegyik egyenletes. Pontosan tudja hol kezdődik és hol végződik, hol a maga helye. Keres. Évek óta keres. Néha talál. Életet? Inkább reményt. Reményt a semmiből a semmire. Minden lehetséges, s a mindenben keresi a feleletet. Kérdések? Azok nincsenek. Csend van, s a kukák zörgése. Aztán újra léptek koppanása, s a távolodó zörejek.
A kukák rejtekében nyugodtan lélegzem. Aludnom kell. Álmos vagyok, fáradtság vesz erőt rajtam. Majd holnap. A fal megvéd, a sötét elrejt. Majd holnap. A kis állat összegömbölyödik az ölemben. A ház ereszén koppannak az esőcseppek. Villám fut az égen. Mozgó élet. Zuhanyfüggöny takarja el szemeimet. Majd holnap, akkor majd... Akkor majd? Nem, nem tudom mi lesz. Ma ma van, s az ég hullajtja könnyeit. Az árnyak vacognak, menedéket keresnek. Víz és szellem. Szomjazom. A távolban kukák zörögnek.

Parttól partig

Indulás és félelem. Homokszemek peregnek az üvegen. Jéghideg, ahogy ujjaim hozzáérnek. Fázom. A nap már nyugovóra tért, csak az éjszaka fényei pislákolnak a semmiben. Üresség? Kegyelem? Kapaszkodom mindenbe ami nem voltam, ami nem lehetek. Jeleket várok, csupa hangos, zajos üzenetet. A végtelen azonban hallgat, a szél sem üzen.
Sírok, hagyom, hogy átjárja a lelkemet. Egyetlen szó: szeretet. Fájón koppan a kockakövön a tudat, hogy létezem. Méltóságot! Méltóságot a semminek. A por arcomba száll, messziről sodorta az idő. Érkezem. Állomások jönnek sorban, szemem talán meg sem látja mindegyiket. Elsuhannak előttem, s belevésődnek az emlékezetembe.
Mosolygok és nézem a bölcseket. Hangtalan vidék, őrzik a reményemet. Évszakok jönnek, majd lassan elröppennek. Elviszik a színeket, a formákat, a képeket. Homályosak, ködösek. Aztán újra minden élénk és eleven. Hulló falevelek.
Emberi kezek fogják a kezemet. Szorításuk néha erőtlenebb. Megtört szemek néznek rám, a sötétben is érzem jelenlétüket. Székek, ágyak és asztalok. Füzetből kitépett lapok, a sarokban egy régi sakktábla darabjai.
Lakat a cellák ajtaján, kicsiny börtönablakok. A napsugár azonban még oda is bekopog. Fáradt vagyok. Evezőcsapások, hullámok. Két világ határán tovasiklik csónakom.

Csepp a tengerben

Ahogy felnyitottam a szememet, éreztem hogy valami megváltozott. Lélegeztem. Talán életemben először úgy igazán. Nem tudnám tökéletesen megfogalmazni, de olyasféle érzés volt, mintha megszűnt volna a nyomás a mellkasomban. Tisztán vettem a levegőt, hallottam a saját szuszogásomat. Hihetetlen érzés volt, mintha újjászülettem volna. Elvarázsolva feküdtem a földre terített pokrócon, és a plafonon szaladgáló fényeket figyeltem. Cikáztak egymás után. Mindegyiknek más és más neve volt. Néha felismertem egyet-egyet, s mosolyogva integettem neki. Ám ő csak keresztülnézett rajtam, mintha ott se lettem volna. Más világban éltünk, én itt, Ő ott. Mégis mosolyogtam.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, felfigyeltem arra, hogy önálló életre kelnek a gondolataim. Valahogy kimásztak a fejemből és belengték a szobát. Bármerre néztem, bárhol akadt meg a tekintetem, azonnal elöntöttek a betűk és a mondatok. Megdöbbentem. Becsuktam szemeimet és lélegzetvisszafojtva hallgattam a csendet. Beszélt hozzám. Különleges, furcsa nyelven. Nem válaszoltam, hagytam, hátha feladja és elszelel. Csalódnom kellett. Kérlelhetetlen vendég volt, egyre csak zörgetett és zörgetett. Mit tehettem volna mást?! Ajtót nyitottam neki.

Az utcán lépkedek. Szembejönnek velem. Nők? Férfiak? Nem, emberek. Minden arcban embert látok, s az ember mögött ott lapul a mélységes rejtelem. Egy titok, ami száz és százféle: varázslatos, különleges. Más és más arc, de a titok mindenkiben el van rejtve. A ládikák kulcsai zörögnek. Hallom ahogy néha sírnak, néha pedig nevetnek. Furcsa zeneszó, távoli életek.

Minden nap írok. Sokszor már a papír sem kell. A betűk, a sorok kavarognak a fejemben. Néha még összekapunk, de alapjában véve már eléggé jól megbarátkoztunk. Amikor alszom, ők nagyot nyújtóznak, kimásznak a friss levegőre,s vidáman ugrálnak aprócska szobám plafonján, kergetve a tavaszi napsütést. Érzik az életet. Mindent megnéznek, mindent megérintenek. Aztán ahogy megmoccan a takaró alatt a kezem, hirtelen csoportba verődnek és huss, egy szempillantás alatt eltűnnek. Mire megdörzsölöm a szememet, már csak az ablakom alatt elhaladó villamos lámpáinak fénye világítja be egy pillanatra kis szobám falát. A betűk és a sorok pedig lassan mondatokká állnak össze, s álomra hajtják fejüket. Jó reggelt- jó éjszakát!

Prológ

Csend és néma csend. Tanulás, hit és kövek. Apró kavicsok, üres zsebek. Értelmek és érzelmek. Összemosódnak a történések. Valami mégis megcsillan a távolban, a semmiben. A szívem még mindig ütemesen ver. Kezdődik valami, s a mélybe hull az értelem. Csend és újra csend. Hallgat a végtelen, s ekkor megszólal a leghalkabb zene. Fül nem hallotta, szem nem látta, csak a szív érezte és értette. Elkísér, amíg a sorokat papírra vetem. S ha leróttam a tartozást, majd büszkén emelem fel a fejemet. Tőlem, Neked. Aláírás: Alázattal, szeretettel. Küldi a végtelen.