Abszint

Valahogy ma olyan sötét a folyó, nem látom sem az alját, sem a tetejét. A tükörkép összeborzolva hever a hullámok között, melyek mozdulatlanul ringatóznak a puha semmiben. A legelső csobbanás hangja ma is fülembe cseng, nyelvemen cipelem az élet ízét. A kő elmerült, s a zuhanástól leszakadtak az angyal szárnyai. Amikor a föld elhagyja az eget, és visszatér önmagába, a szólisták egyszerre hallgatnak el, s a táncparketten riadt lesz a döbbenet. A misztérium beburkolja az ólomkarikát, s a kerekek egyszerre kezdenek el kattogni. A holdsávok alig látszanak, a takarásból néha felfigyel egy apró kis mécsláng. Végül már csak deszkák és palánkok, szögekbe vert káprázat mosolyog a ráncokkal átszőtt homlokon. Hideg a betonkő, s a tolószék fájdalmas magánya reszket a viharvert ereszen. Hitetlenül hiszek, s ebben a zord erőben száz év sebei csörömpölnek. Kiapadhatatlan forrásként tör felszínre a furcsa köd. Oszlopok súlya nyomja a roskadozó épületet, s a megfeszülő hátakról lehullik a kereszt. Szakadt repülés, tűzben felcsillanó porszemek. A színpadra begördül egy piros labda, pattogó emlékezet. A sötét folyó elnyeli a zuhanó követ.