Dante pokla

Tenyérbemászó asszonyok és férfiak siratják a színpad mögé zárt oroszlánt. Vadak a szabadság mezején, ahol kimondhatatlan hangzavar nyeli el az intő jelek monoton hívását. Lépcsők és korlátok fekszenek egymáson, nyögésük felszakítja a magasban repülő sirályok felhőtáncát. Évezredes kutatás, miközben lábunk előtt folyik szét az igazság. Csonkokból szőtt párnák, lepedőkbe burkolt hamis ígéretek, ütni, csak ütni a felépített óriást. Árvák arca sejlik fel a homályban, mindegyik után kezemet nyújtom, ám az érinthetetlen nem tud beférkőzni a bőröm alá. Elsuhan egy magányos lélek szobám ablaka előtt, s én sóvárgó szemmel nézem a megtörtént pusztulást. Követem az ösvényen hagyott elszáradt emlékeket, s a halott dobogás ismét szívembe mar. Valami más vonz magához, s a fejemre csorgó mézcseppek összehúzzák a megfáradt utazást. Szétosztani mindent ami egységbe forrasztotta a nyelvek nélküli hiányt. Tintanyomok szántják végig a verejtékező halált. Gyülekeznek a lelkek a megtűrt holmik piacán, mindegyik gazdára vár. Aztán eljön az első éjszaka, majd a második, a következő, eljön sok száz, sok ezer, s a lelkek tüzet gyújtanak, hogy őrizzék a parázst. Közöttük ülök, hallgatok. Mosolygós arcomon könnycseppek csillantják fel az évekbe fojtott boldogság himnuszát. A többiek alszanak. Várok rád.