Orchideák

Tükörképek fordulnak egymás felé, hogy a megnyílt szakadék lábainál emlékezzenek. A természet törvényei felbomlottak a tiszta értelem határai előtt, és patakokban permetezik a bölcs megnyugvást. Hajnalodik, de a vöröslő felhők eltakarják a békepipa füstjét. Cseppkövek olvadnak a barlang falán, s a földre hulló nyirkos érintés megborzolja a monoton lépteket. Az egységbe forrt kérdőjelek árnyakat vetnek az elhagyott padon, hogy aztán folytassák magányos táncukat. Az évszakok elmosódva hevernek a pázsiton, miközben a figurák sorban dőlnek össze a sakktáblán. Ismeretlen félhomály koccintja össze üvegpoharát, s a mézédes bor végigfut kiszáradt torkán. Vonalakba rejtőző igazság élezi tompa fegyverét, majd türelmesen vár. A fatörzs korhadt ágai magukba zárják a felejtést, a rozsdás kapu nyikorgását. Felhasított boríték, melyből kihullott az íratlan vallomás, s a szétgurult darabok vacogva keresik a kandallóból menekülő parázst. Fütyül a teáskanna. A teraszon ülve hallom kiszűrődni a lemezjátszó sercegő dallamát. Talán énekel, talán kiabál. Tükör és hallgatás. Bohóc hintázik szobám falán.