Behajtani tilos!

Fulladás, lassú és végzetes. Keringőlépések suhannak lágyan a padlón, s ahogy a fodrok érintik a szomjúság ráncait, a pókfonál megremeg. Rezzenetlen arcok, hideg acéltekintetek. Bádogtetők felett suhannak az évszakok, s a kéményekből füstfelhő gomolyog. Lázadók csoportosulnak a tereken, a betonba karcolt ugróiskola vonalai szétszakítják a határolt egot. Gyorsan és pontatlanul vagdalkoznak az üres ígéretek, hogy aztán valóra váljanak. Megdöbbenésből font virágkoszorú, melyet győzelmi babérként emelnek a magasba. A talapzat ingatag lábai tartják össze a földet és a rajta heverő verejtékcseppeket. Összehúzódnak majd ismét kieresztenek, s változatlanul peregnek a fakó levelek. Szerepcsere, visszakapott intelmek, gyermekszemekbe vesző lélegzet koppan a hátakon s dönti romba az otthon megtanult képeket. Komolytalan játék, induló és érkező seregek. Öntudatba dobott homoklapát, keselyűk köröznek az elmúlás felett. Megjeleníteni a formálódó érintést, a meg nem született világba rohanó emlékeket. Kifacsart citromlét kevergetek, s tűsarkokon tipeg el mellettem a halott mennyország. Sziréna, sötétzöld színek. Dudál egy autó, végre megfizetek.