Papírfecni

Csillagösvényen szétszórt hamvak hevernek az öreg vitrinben. Megkopott fényhenger, melyben némán kopogtat egy otthontalan idegen. Neszek, zörejek motoszkálnak a hajnali csendben, s a szomszéd ablakban valaki elfújja a gyertyát. Alszanak a függöny mögé bújt jelmezek, fáradt suttogásuk hallatszik a falakban támadt repedéseken keresztül. Nyugtalanul forgolódnak az álomba merült szellemek, labirintusban bolyong az elveszett idő. Az egyenletben túl sok a művelet, összekavarodnak a hibásnak vélt egyenlőségjelek. A kötél megpördül, majd a sziklának csapódva leereszt a hátán. Törött üvegpohár széle szántja fel a meggörnyedt életet. Nincs zene, nincs ütem. A telefonfülke ajtaja becsapódik, ahogy a szél átsüvít a könnyáztatta tereken. Kóbor kutyák húzódnak meg a romos utcák rejtekében, s vinnyogva hagyják maguk mögött a világító képeket. A gázpedál megfeszül amint súrolja a puha felületet, s a következő pillanatban már nem érzékeli a széthulló sebeket. Lapokon felejtett nevenincs történetek töltik meg az útszéli kukákat. A vasrácsokon túl ketrecbe zárt állatként üvöltenek a szabadságot féltő képzeletek. Illúziók, temetőkbe rejtett tiszta ígéretek. A gyárkémény füstje szemembe csap, s a hirtelen támadt éjszakában megérintem a hideg követ. Kalapácsütések. A menet halad, s én kiszakadva ülök le a járda szélén. Előveszem a szájharmonikát, miközben hallgatom a távolodó lépteket. A vér lüktet ereimben. Választott végzetem.