Pantomim

Álmos melankólia nehezedik ólomsúlyként tagjaimra. Lassuló ritmus, szédült körforgás tünteti el az árnyakat a plafonról lógó lámpán. Muzsikál az éjszakai világ. Köntösbe rejtőznek a megtépett tölgyfák, s az elhagyott erdei ösvényen átszalad egy kóbor róka. Lehunyt szemmel hallgatom a mesét, miközben az orgona sípjai kergetőznek a fakorlát peremén. Láthatatlan kapuba tört kulcs csörren meg zsebemben, s ahogy kezem megmarkolja a hideg fémet, egy méhkas repül fel a megbomlott ész romjain. Zsenialitásba menekül a gyengéd lélek, magára húzza csilingelő páncélját. A tőrnyomok helyén gyógyul már a forradás, de amint megérinti a fellobbanó mécses lángja, elemészti a megtanult mozdulatokat. Villámcsapás hasítja ketté a betontömböt, könnyezni kezd a kőóriás. Tapsrend mögött felsejlő színes tulipán szirmai hintik a virágport. Élettelen körhinta forog önmagába zártan. Mérgezett feloldozás. Őrült és tudós egymásra talál.