Megváltás

Kifosztott éléskamrák, üres pohárszékek, szétszakadt kötelek hevernek szanaszét. A sírkeresztek előtt halomszám fekszik az elszáradt virág, a sóhajok egykori neszét már nem hallja senki. Kulcsok és lakatok, egymásba nem illő kérdések és válaszok kavarognak s lejtik a halálos walzert, melyből nincsen ébredés. Farkasok üvöltenek a jéggé dermedt éjszakában, s az összezavarodott létezés vérfagyasztó sikollyal foszlik semmivé. Tűzcsíkok világítják meg a fák lombjait, a hegyoldalban megszólal egy pásztor furulyája, keservesen sír. A lángcsóvák között feltűnik egy törött szárnyú madár. Tollruhája ráncai között a megperzselt idő utazik. A történetek összeérnek a kietlen pusztaság közepén, ahol az izzó láva hömpölyögve sodorja a megrendült világ romjait. A vándorok ülnek és hallgatnak. Minden távozik, a lényegtelen egész átalakul, s a teremtés leereszti kinyújtott kezét. Hirtelen megfordul a szél, a furulya játékos hangon csalogatni kezdi eltévedt madarát. Esőcseppek szántják végig a megperzselt arcok kemény vonalát. A pásztor áll a hegytetőn, haját fújja a szél, s a füstfelhő betakarja karcsú alakját. Kulcsok és szobák, az ajtók résnyire nyitva, ahol bekukkant az ámuló magány. Társtalan vallomás, s egy megkopott kereszt a ház falán. Kenyérmorzsák a földön, örök térdre roskadás.