Távozó induló

Hajszálvékony repedés a mennyezeten, melyből pereg alá a megváltó eső. A bohócruha gyűrötten hever a szék karfáján. Megszülettek a fények, de furcsa még a vibráló homály. A félelem gátjai leomlottak, s a zúgó áradat elmosta a szétszakadt rojtokat. Néhány perc az ébredés előtt, amikor a kristálygömb alakot vált, s felém fordulva mutatja meg mélyben rejlő igazságait. Megfordul az érme, s a láthatatlan feltárul. A fékevesztett rohanás után a kezemben tartom a végtelent, s a büszke akarat horgonyt ver a rejtett kis szigeten. Ismeretlen illatok terjengenek a levegőben, az édes alma emlékét hátam mögött hagyom. A zuhanáskor millió darabra tört a szikla, s nyomokat hagyott testemen. A palackban nem volt semmi, élettelen. Egyenletes levegővétel, kint és bent. Nincs szorítás, nincs kényszer, csak a létezés dúdol hangtalan. A félig zárt koporsóból kihullanak a bevert szögek, sírásuk visszhangzik a fülemben. A befejezett jelentéktelen. A versenyló elszáguld mellettem, majd újra és újra feltűnik, hogy megtegye az önmagába visszatérő köröket. Némán figyelem ahogy büszke tartása egyre erőtlenebb, majd kifulladva áll meg, hogy a kerítés mellől szomorúan figyelje a többieket. Vesztesek és győztesek, ez az illúzió irányítja életüket. Kudarcuk a képzelet, melyet gondolataik teremtenek fejükben. Aztán jönnek majd a séták a parkban, s a végső ütés, amikor egy padon ülve már a köröket sem látja szemük. Visszatérnek a semmibe. A fáradt ló tört szemekkel néz rám, kinyújtom kezem, s végigsimítom a fényes szőrzetet. Az állat megremeg. Izmai megfeszülnek, lerázza magáról érintésemet, s lélekszakadva rohan vissza az útvesztőbe. Halkul az üzenet. A temetőben lapátok mozognak egyenletesen. Lezárul a doboz fedele.