Vakság

Lassú eszmélés a földre zuhant vágyak vonatán. A valóságba kapaszkodó komisz kölyök nevetve fordul utánam, miközben felém tolja cipője orrát. Gúnyosan szabdalt poklok tornácán vacognak az elszáradt majomkenyérfák. Változatlan lüktetés halad át a holt idő óramutatóján, s mielőtt megáll, vet még rám egy pillantást. Távolba vesző szimfóniák keringenek a kopott zongorán, s az öregúr mosolyogva emeli meg üres kalapját. Fáradt mennyország a kihalt sátrak pavilonján. Kérések zuhognak a botorkáló emberek lába elé, de ők mintha meg sem hallanák, rohannak a szakadékba omló kövek után. Kortalan pillantás. Maszatos vászon függ a kirakat ablakában, melyen felismerhetetlen hegedűs húzza a néma boldogság dalát. Hasonmások kergetőznek a járdán, maguk sem tudják kicsodák. Megfagyott üvegpohár, lelkiismeretfurdalás. Félkész alkotás hever az íróasztal sarkában, vádló szemei simogatják a harmonikát. Játékok, kacatok peregnek az emlékezés ködös falán. A kerti padon levelek zizegnek, költöző madarak vonulása dúlja fel a város zaját. A napokban megbújik pár őszinte sor, hogy aztán ismeretlenül hulljon alá a mélybe. Rohanás. Ha egyszer megállna a világ... Majd egyszer. Talán.