Eredendő tisztaság

Falevelekből összesöpört kimondatlan igazság hever a földön, miközben a szél tépázza elfáradt kabátját. Sárba tiport színek sóhajtoznak a szürkeség homályában, s a meglibbenő valóság tanácstalanul tárja szét mindkét karját. Üres tenyerek és üres poharak markolják a mélybe hulló kövek zaját. Ahogy egymás mellett fekszenek az elhidegült fadarabok, legbelül megmoccan a bűntudat. Döntésekbe kényszerített ridegség nyúl a hónuk alá, s riadtan figyelik a föléjük tornyosuló óriást. Zavartan pillantanak a sötétbe, ahol nem látnak egyebet, csak tükörképük eltorzult mását. A felépített biztonság hálójában rekedtek, s bénultan követik a feléjük közeledő pók fürge járását. Feladott szabadság csapkodja dühösen mögöttük a padlásra vezető ajtókat, de a megszokás visszatartja áldozatát. A bábuk lassan elvesztik az egyediség tudatát, s elvegyülnek a többiek között. Egyforma valóságok egyforma falak között, miközben hangosan kattan a zár. A kulcs orruk előtt lebeg, de a fátyolos szemek gyáván vonulnak vissza cellájuk magányába. A falakon átszűrődik a rejtjeles kopogás, s a válaszok találkozása megnyitja a feneketlen mélység bejáratát. Rajzok borítják tapétaként a választott őrület látszatát, s a múló idő pókhálói lógnak a megrepedt mennyezeten. A seprű mozog a remegő kezekben, ahogy egyre kisebbek lesznek a szobák. A megmaradt falevelek összehúzzák kabátjukat, s elrejtik a fakó homályt. Villanyoltás, megtelik az üres pohár.