Pókfonál

Maguktól pattannak el a húrok. A fáradt borgőzben eltorzulnak a vonások, s az asztal alatt lábak dobolnak. Megzavart szentjánosbogár köröz a levegőben, míg egy suhintás elnyomja lélegzetvételét. A torreádorok már gyülekeznek a bejáratnál. A kemény kalap megmoccan a fogason, s a cigarettacsikk lassan a földre hullik. Mozivászon árnyéka vetül a falra, ám a kép meg sem jelenik. A sarokban megmozdul egy marionett bábu, hangosan felkacag. Hamis ütemek, idegen nyelven kezd beszélni az ablakban heverő idegen. Szénaboglyák illatát sodorja a szél, s futva menekülnek a lélektelen gondolatok. Gőgbe rejtőző gyengeség remegését érzi a holtsápadt végzet. A vasmacska beleragadt a földbe, s a jelen vágyait könyörtelenül húzza kezei közé. Egyetlen adás maga köré varázsolja elmaradhatatlan ködfüggönyét, melyen keresztül elmosódott hegyek döngetik a tévedést. Megfejthetetlen kézjelek a sziklák mélyedéseiben, s a könnyed érintés mentén hatalmas repedés. Tátongó üresség, melyet hiába próbálnak betömni, újra és újra kiönti sérült vádjait. Az üvegfal két oldalán arcát egymásnak tapasztva haldoklik a vágyott szenvedés. Rezeg a léc. Már nem látni a felhők fölé, a kisfiú eltakarja mindkét szemét. Egyetlen villanás, s az öltönybe bújt hazugság kezét nyújtva indul el a táncparkett felé.