Egyetlen tánc

Letisztult a vándorló remény, s csöndes magányába zárkózva nézett kifelé a suhanó vonat ablakán. A körök egyre kisebbek lettek, majd eltűntek egymásban. Emlékfoszlányok kúsznak be a kabinba, s leülnek a foglalt helyeken. Földre dobott pénzérmék hangtalan csilingelése pattintja fel a lehunyt szemeket, mialatt egy újszülött felsír a távolból. A szereposztás sorban lép elém, s egy pillanatig megörökítve hever szívemben a tablókép, hogy aztán újra átadja helyét a bizonytalan kattogásnak. Kitalált oldalak, kortárs szenvedély. Közeledünk, s a félelem csontos ujjai végigszántják vállamat, hogy aztán megrántson a pókfonál, amely magához láncolva szorítja létezésem utolsó ütemét. Fáradt ölelés, ahogy szeretők várják a napfelkeltét, hiszen érzik a búcsú érintését bőrük selymén. Vaksötét lámpafény villog a körúton, s a harmadik fordulónál szétdurran kezemben az üveg. Tenyeremen csíkok, patakokban folyik a méreg, s földet érve megfojtja az ég felé törő leveleket. A kezdésben félresiklott mondatok, a vágányokon türelmetlen utasok. Fekszem, a felhőket bámulom. Elrobog fölöttem az első vonat, majd a következő, a sokadik. Nem ismertem, csak találkoztunk, nem sokszor, párszor. Közöny, ma már egyszerű közöny. Hiányzik a vihar, de sötétül az égbolt. Sínek közé hullott fadarabok. Utolsó ébredés.